Jelenlegi hely

Majdnem mindenki


Bencsik András
Bencsik András képe

Óvatosan néztem meg az új Oscar-díjas kisfilmet, a Mindenkit. Az ember sosem tudhatja. Attól tartottam, hogy vagy egy rettenetesen mély szenvedés lesz a nácik poklában, vagy egy rémisztő magyar rémuralom látlelete… Saul fia után az utóbbinak volt nagyobb a valószínűsége. És be is jött. A film arról szól, hogy a diktatórikus hajlamú énektanárnő a lepukkadt vidéki iskola kórusába valami sötét perverzió által hajtva beállítja azokat a gyerekeket is, akiknek nincs hallásuk, ezért hamisan énekelnek, ám megparancsolja nekik, hogy csak tátogjanak.

Persze a dolog kitudódik a gyerekek között, akik a maguk módján bosszút állnak. Az országos énekversenyen, a közönség előtt az egész kórus is csak tátog, mint az a pár gyerek, akinek a tanárnő korábban már megtiltotta. A tanárnő megszégyenül, és némi erőlködés után, hogy éneklésre bírja a gyerekeket, kimenekül a színpadról. Ott maradnak a gyerekek, akik megszabadulván a diktatórikus tanárnőtől, csodaszép angyalhangon kezdenek énekelni. Mindenki. Még azok is, akik tök hamisan énekeltek eddig. Ennyi. Vége. The end. Csoda történt.

Erre kaptunk Oscar-díjat. Aminek örülnünk kell. Saul fia után a Kodály-módszert fasiszta terrorral alkalmazó tanárnő fellázadt kórusa is diadalt aratott. Mindenki azt lát bele ebbe a 25 perces kisfilmbe, amit akar. Lehet nézni úgy, hogy egy jópofa geg a csattanó: a koncerten némán tátog az ország legjobb kórusa… Na hiszen, milyen ország lehet az! Hahaha! Lehet nézni a 68-as generáció szemüvegén keresztül, amikor is a konzervatív tanári terror ellen lázadó gyerekek a szabadság szellemét idézik meg: mennyivel szebben énekelnek, ha nincs vezetőjük! Ugye.

És lehet nézni politikailag korrekt szemmel, hogy hát a tanárnő egy despota. Tömeget akar a kórusába (de mi a fenének? minden iskolába rengeteg gyerek jár, nem lehetett volna még válogatni?), és könyörtelenül hajtja őket a minőség felé. Ami nyilvánvalóan maga a fasizmus. Aki ugyanis vezényszóra szépen énekel – ezt az Oscar-díjas Mephisto óta tudjuk – az náci. Ettől csak úgy menekülhet meg, ha megtagadja a tanárát. Mert ha csak úgy szabadon énekel, az más.

Jelen sorok írójának szép és emlékezetes élménye van kisgyermek korának karénekléséből. Nem nagy élmény, de annál szebb. Úgy történt, hogy az általános iskola első osztályának első napjaiban tanítás után e sorok íróját is meginvitálta a tanár néni az iskolai kórusba. Az első próba után a tanárnő – miként az Oscar-díjas kisfilm főszereplőjét – az önök krónikását is magához szólította, és ezt mondta neki: „Andris, neked nem kell többet karénekre jönni.” És tényleg nem kellett. Így hát míg a többiek, szegények küszködtek a „tarajos kukurikúval”, e sorok szerzője vidáman mehetett játszani.

Ebből persze soha nem lett Oscar-díjas kisfilm. A valóságból sem, hogy ugyanis vannak, akik tudnak szépen énekelni, és vannak, akik nem. De ők esetleg tudnak valami mást csinálni szépen. Vagy ha nem is tűnnek ki semmiben, esetleg egyszerűen csak derék emberekké nevelődnek. Vagy mondhatni silány emberek lesznek belőlük, de akik mégis tudnak szeretni, örülni, nevetni és sírni, tudnak haragudni és így tovább. Persze, ez kit érdekel?

Ahogy a költő mondaná: „Vagy nem tanúltad még meg, oh világ, / Gyülölni méltóképen a tanárt? / Oh, hogyha szétönthetném köztetek / Azt a szilaj veszett gyülöletet, / Mitől keblem, mint a tenger, dagad! – / Akasszátok föl a tanárokat!” És hopp, már meg is van az Oscar.