Nem kell nekünk Hollywoodba menni, Hollywood itt van helyben. Persze, nem olyan csillogó és bombasztikus, inkább kopottas, ócska a mi Hollywoodunk. Aki ott Harvey Weinstein, nálunk most Marton László. Ami ott hisztérikus napi gyakorlat, nálunk egyelőre türelmünket próbára tévő provokációsorozat. Marton László állítólagos szexuális zaklatásai valóságos lavinát indítottak el, egymás után lépnek ki híres és ismeretlen nők a reflektorfénybe, elmondják, mi fájt vagy nem fájt nekik húsz, harminc évvel ezelőtt. Ott van közöttük Gurmai Zita szocialista sértett, pár félismeretlen színésznő, akik némi ismertséget remélnek azzal, hogy az önfeltáró mozgalomhoz csatlakoznak. Újabban volt újságíró kollégám, a „slam poetryben” utazó alanyi költő tárta fel elfojtott, majd – ha jól értem – kiélt homoszexualitásának gyökereit.

Gusztustalan történetek.

Az emberrel sok rossz történik életében, de soha nem kötelező bazári majmot csinálni magunkból. Alapvetés, hogy vagy önmagunkban, vagy a szeretteinkkel, bizalmas barátainkkal dolgozzuk fel a tragédiákat. Figyeljük meg: minden szekta, a kommunisták és az extrém keresztény gyülekezetek egyaránt éppen az ellenkezőjét javasolják, nyilvános kitárulkozást, önmegalázást sürgetnek, amelyre azért van szükség, mert így az illető akaratának, méltóságának utolsó bástyáját is beveszik. Ez volt a célja az 50-es években az önkritika gyakorlásának a többi dolgozó előtt, és ezért kell kiállnia a keresztény gyülekezet elé a bűnbánó léleknek: minél több ocsmányságot vall be magáról, annál jobban beékelődik a közösségbe.

Hollywood is szekta. A férfiatlanság, a kavargó érzelmek, a kiúttalanság, a perverz logika, a hazugság szektája. Ide érkeztünk meg most mi, magyarok is. Azzal, hogy Marton László főrendezőt éppen keresztre feszítik a nyilvánosságban, méltóak vagyunk Hollywoodhoz.

A Marton körül támadt hisztériával több baj van. Először is, a támadók túlságosan gyorsan hoztak ítéletet: egyáltalán nem biztos, hogy ami történt, pontosan úgy esett meg, ahogyan azt néhány nő állítja. Még akkor is így van ez, ha Marton elnézést kért, igaz, továbbra sem világos, mi történt. Amíg hitelt érdemlően fel nem tárják az eseteket, addig nem mondhatjuk biztonsággal, hogy Marton bűnös. Miután azonban a jobbára évtizedekkel ezelőtti állítólagos esetek lényegében feltárhatatlanok, soha nem fogjuk megtudni, mi az igazság. Az ügy már keletkezése pillanatában elavult, és ez a támadók számlájára írandó.

Fontolóra kellett volna venniük a támadóknak azt is, hogy az első kérdés így szól majd: miért éppen most jelentkeztetek? Sovány érv, hogy féltek a rendező hatalmától: ha engem meg akarnak erőszakolni, azonnal elégtételért kiáltok, és kisvártatva vagy a bátyámat, vagy a rend­őrséget hívom segítségül. Elfogadom, hogy egy nőnek nem könnyű kibeszélnie a történteket, de éppen most? Amikor Weinsteint is elmeszelik Holly­woodban? Aligha véletlen, hogy most csapott magasra a hisztéria, de roppant életszerűtlen, hogy a szóban forgó nők tegnap még féltek Martonról, ma pedig nem. Arról nem is beszélve, hogy Schilling Árpád feleségének kivételével jórészt névtelenek maradtak, vagyis sem tíz éve, sem most nincs semmiféle kockázat a kibeszélésben.

Innentől – feltéve, de meg nem engedve, hogy Marton nőket zaklatott – lássuk a részleteket. Mert akad itt jó néhány egyéb tanulság is.

Az ügy kirobbantója, Sárosdi Lilla tapasztalatlan, fiatal nő az ominózus találkozáskor. Marton megkérdezi Sárosdit, hogy szokott-e csoportos szexre gondolni? Sárosdi válasza: igen. Marton meghívja az egyik esti próbára, és Sárosdi a furcsa kérdés ellenére el is megy, mert „hiába éreztem magam furcsán, a színház varázsa erősebb volt. Hogy én láthatom, ahogy a híres igazgató azt mondja az Eszenyinek, hogy jöjjön be jobbról.” A színház varázsa olyan erős, hogy Sárosdi habozás nélkül elfogadja, amikor Marton egy barátjával megkocsikáztatja, majd kissé meglepődik, amikor a kocsiban meglengeti előtte nemi szervét.

A második nő – nevezzük A-nak – a találkozáskor huszonegy éves egyetemista. Valósággal el van ragadtatva Martontól, aki kikéri a véleményét, maga mellé ülteti a premieren, csakhogy ahogy elsötétül a nézőtér, a rendező megfogja a kezét, és oda szorítja, ahova nem illik. A nő nem rohan el, nem kéri ki magának, hanem sokkos állapotba kerül, de figyeljük csak az érvelését: „tudtam, hogy nem rendezhetek jelenetet a bemutató estéjén, rengetegen voltak körülöttünk, moccanni sem bírtam. Úgyhogy végig fognom kellett a nemi szervét, amíg a rendezését nézte…” Ezek után elkerüli a színházat, de amikor a titkárságról hívogatják, a történetek ellenére (!) ismét járni kezd Martonhoz, merthogy „gondoltam, ez mégiscsak a Vígszínház, hülyeség nemet mondani.” Persze, hogy utána Marton ismét „zaklatja”, egyszer, majd még egyszer, a nő pedig így vonja le a tanulságot: „Megalázott ez a helyzet, és azt akartam érezni, hogy nem egy kis ribanc vagyok, akit a parkolóban használnak, hanem nőnek tekintenek.”

Nem kevésbé tanulságos B. esete sem. A 80-as években, 19 évesen találkozott Martonnal, aki meghívta kólázni, fagyizni, aztán szintet léptek a kapcsolatukban. B. így emlékszik vissza: „Én nem voltam annyira karakán, mint a Lilla. Még csak nem is húztam el a fejemet. Hagytam, hogy megtörténjen. Rosszul esett, amit csinált, de másokkal ellentétben engem nem traumatizált. Talán azért nem, mert rettenetesen naiv voltam, és azt hittem, ilyenek a férfiak, ilyen egy viszony. Benéztem.” A történtek ellenére B. sem fut el a helyszínről, hanem viszonyt kezd a rendezővel: „Úgy éreztem, igazi hős.”

Végül itt van nekünk C. története, akit nem vettek fel a főiskolára, de Marton rajta tartotta a szemét, próbákra és fagyizni hívta. Aztán a kocsijában megsimogatta a combját, mire C. meglepően reagált: „elhúztam a lábamat, de nem mondtam semmit, nem akartam megbántani egy ilyen nagy embert.” A történtek ellenére aztán többször is felment Marton lakására, és bár nem szexeltek, hagyta, hogy a férfi fogdossa, felkínálkozzon neki.

Mintha Marton László vádlóinak erkölcsében, neveltetésében, felfogásában is volnának apró pöttyök, ugye? Tudom, hogy a liberális felfogás szerint az „áldozat” soha nem tehet semmiről, de ki is itt az áldozat?

Ha a fenti esetek erőszakosak, akkor a világ valamennyi férfi-nő kapcsolata erőszakon alapul. És ne feledjük a legfontosabbat: csak a nők elmondásából ismerjük a történteket, könnyen meglehet, hogy a valóságban még ennél is enyhébben zajlottak az események, és végső soron még az is megeshet, hogy semmi sem történt, vagy ha mégis, erőszaknak híre-hamva nem volt.

Talán Verebes Istvánnak van igaza, aki arról elmélkedett, hogy vannak nők, akiknek meg lehet fogni a feneküket, és vannak, akiknek nem. És ne mondjuk azt, hogy egyetlen nőnek sem szabad megfogni, mert mindig lesznek olyan nők, akik felkínálják, és lesznek, akik nem. Ahogyan vannak patologikus és egészen normális férfiak is. Mindenféle akad, csak azt ne mondjuk, hogy majd rendeleti úton betiltjuk az élet tanulságos és mocskos játékait. Nem fog menni, még Schilling Árpádéknak sem.

Végezetül hallgassuk meg a népszerű színésznő, Oroszlán Szonja gondolatait a Marton-ügyről. Hallgassuk meg, és okuljunk belőle, mert nála jobban senki nem foglalta össze, hogyan kell egy nőnek alaphelyzetben viselkednie.

„Soha nem fordult elő velem, hogy egy fiú, egy férfi, egy szakmabeli, egy rendező, egy producer, egy blablabla, hímnemű egyén erőszakoskodott volna velem. Én nem tudom kiírni a falamra, hogy »Me too«, mert sosem éltem meg ilyesmit. Mindig is – valahogy – tudtam kezelni a helyzetet. Végtelenül egyszerű. Ha egy férfi tiszteletlenül közeledik és elkezdi a nyomulós dumát, ott kell hagyni, ahol van. A férfiak mondanak dolgokat, de nem kell meghallani. Bólogatni kell, hogy jól van, hallom, amit mondasz, de nem hallom meg. Az ember elmegy a helyszínről, befejezi a beszélgetést. »Mert ez nem tetszik« (…) Ha egy »főmufti« meginvitál a szobájába, ami egy lakás gyakorlatilag – fürdőszoba zuhannyal mindenképp van benne –, nem megyek oda, és főleg nem megyek be. Nem megyek be!!! Ha már bemész »tiszteletből«, mert a »főnököd«, és nem akarsz »tiszteletlen« lenni, majd a pasi levetkőzik és azt mondja, hogy menjünk a zuhanyba hancúrozni, miért maradsz ott? Vagy ha ott találod magad, mert ténylegesen hiszel abban, hogy az ember alapvetően jó, akkor is nevetsz, mert egy vadbaromról van szó és elmész onnan. Mi az, hogy valaki ott marad és végighallgatja, ahogy a főnöke és egy másik asszisztens »hancúroznak« a zuhanyban? Állj fel, csajszi, és menjél el onnan!!!! Nincs az a karrier, pozíció, szerep stb., amiért egy nőnek bármit is adnia kellene a foglalkozásán kívül (…) Ebben a világban, ahol most divat a női emancipáció, most épp meg vagyunk sértődve a férfiakra. Most ki lehet adni, bátrak leszünk és lázadunk. De ez csak minket stresszel. Nem ettől leszünk emancipáltak és erős nők, hanem az önmagunkba vetett hitünktől. Igenis tehetünk róla, ha egy férfi félreért minket. Nem érdekes, hogy mit gondol rólunk a világ.”