Meddig húzza Merkel?

Angela Merkel elvesztette befolyását saját frakciójában. Legalábbis azt a befolyását, amellyel korábban rendelkezett, ugyanis a 2005 óta hivatalban lévő Volker Kauder egyértelműen az ő megkérdőjelezhetetlen szövetségesének számított. Azok számára, akik figyelemmel kísérik a német belpolitikát, talán nem volt annyira meglepő, hogy a CDU–CSU-frakciószövetség leváltotta korábbi frakcióvezetőjét. Viszont Merkel és az Uniópártok vezetői számára komoly meglepetést jelentett Ralph Brinkhaus megválasztása. Utóbbi pedig igencsak vészjósló jel. Ha egy 13 éve hivatalban lévő pártelnök-kancellár nem érzékeli legszűkebb közösségében a különböző „rezgéseket”, motivációkat, akkor valószínűleg elvesztette a tényleges kapcsolatot ezzel a közösséggel. Úgy tűnik, Merkellel ez történt.

Fotó: MTI/EPA

De vajon mi vezetett oda, hogy ennyire bátran ki merjen állni a CDU–CSU belső ellenzéke és megmutatni a kancellár és egyben a nyilvánosság számára, hogy igenis van feszültség a pártszövetségen belül? Sokan azt gondolják, hogy az Uniópártokon belüli nézeteltérések új keletűek, pedig egy ideje komolyan feszítik belülről a politikai közösséget. Amióta Németország újraegyesült, és a keleti országrész politikailag is integrálódott, újabb politikai kihívások jelentek meg országos és pártpolitikai szinten is a szövetségi köztársaságban.

A CDU-n belül már az NSZK-időkben is két frakcióról beszélhettünk: a déli és nyugati katolikus konzervatívokról, illetve az északi és közép-németországi protestáns liberálisokról. Ez a két frakció kiegészült 1990 után egy harmadikkal, a közép-kelet-európai habitussal rendelkező, konzervatív értékeket valló keletiekkel. És akkor még szót sem ejtettünk a mindig különutas bajorokról.

Szóval az ellentétek nem most alakultak ki, már több évtizedes a múltjuk, azonban azokban az időkben, amikor az Uniópártok kifejezetten sikeresek voltak, mindig karakteres politikusok álltak az élükön, akik integrálni tudták ennek a nagy néppártnak az összes platformját, ilyen volt Konrad Adenauer és Helmut Kohl, illetve Franz-Josef Strauss. De vajon így fog bevonulni Angela Merkel is a történelemkönyvekbe? Merkel „békeidőben” nagyon sikeresen vezette a pártszövetséget és az országát is. Nem tudjuk és nem is akarjuk elvitatni tőle, hogy 2015-ig egyértelműen pozitív megítélésű és sikeres politikusnak számított, nemcsak Németországban, hanem világszerte.

A migrációs krízis tette a kancellár asszonyt megosztó politikussá. Megosztotta a pártját, a szavazóit és a világ közvéleményét is. Amennyire jól tudott dönteni és jó kompromisszumokat tudott elérni a válságos időket megelőzően, úgy veszítette el a reálpolitikai érzékét a migrációs válság beköszöntével. Kiderült, hogy Merkel nem a legjobb válságmenedzser, és nem tudja saját maga javára fordítani a nehéz időket. Sikerült elérnie azt a negatív eredményt, ami tökéletesen szembement a CDU–CSU korábbi hitvallásával, vagyis hogy a politikai spektrumon „tőlük jobbra csak a fal van”. A 2013-ban alakult jobboldali bevándorlásellenes AfD egyes közvélemény-kutatások szerint már második erő Németországban, a keleti régióban pedig egyértelműen a CDU kihívójává vált. Az, hogy a CDU–CSU-tól jobbra politikai képződmény létrejöjjön, korábban elképzelhetetlen volt.

Merkel két rossz politikai döntése teremtette meg az AfD-t: Görögország szinte feltétel nélküli finanszírozása és a migránsok feltétel nélküli befogadása. Viszont most már késő. Bármennyire próbál a kancellár fordítani korábbi bevándorláspolitikáján, bármennyire igyekszik dicsérni a magyar miniszterelnököt, amiért felépítette a déli határzárat, Merkel nem lesz már hiteles sem a német választók, sem az európai közvélemény számára. Ez a tekintélyvesztés, illetve az, hogy a CDU-nak azzal kell szembenéznie: sok tartományban az AfD rengeteg szavazóját elcsábította, vezetett ahhoz, hogy nyíltan megkérdőjelezték Merkel kompetenciáit a frakción belül, és lecserélték bizalmasát.

Azt még senki nem tudja megmondani, hogy Merkel tényleg bele fog-e bukni abba a folyamatba, ami most elkezdődött. Sokan temetik politikusként, azonban óvatosan kell bánni egy olyan kancellárral, aki 13 éve sikeresen viszi véghez akaratát, és mindig megtalálja a kompromisszumot a túlélése érdekében. Már tavaly ősszel is Merkel politikai karrierjének a végéről cikkeztek a német sajtóban, mivel az első koalíciós terve a Zöldekkel és az FDP-vel kútba esett, mégis talált kiutat. Egyáltalán nem kizárt, hogy a jelenlegi politikai válságból is ki tud majd kecmeregni. Persze az teljesen nyilvánvaló, hogy karizmája megkopott, tekintélye sokat csökkent a saját közösségén belül, de a politikai tehetsége még mindig megvan ahhoz, hogy apró lépésekkel visszavegye az irányítást.

Mi lesz, ha ezúttal mégsem sikerül Merkelnek? Németországban nincs nagy hagyománya az előre hozott választásnak, a politikai válságokat általában „házon belül” oldják meg. Mikor 1982-ben Helmut Schmidt szociáldemokrata kancellár mögött elfogyott a többség a Bundestagban, az addigi koalíciós partner, az FDP egyszerűen beállt Helmut Kohl CDU-elnök mögé, és egy nap alatt levezényelték a kormányváltást. Merkel már korábban világossá tette, hogy ez lesz az utolsó ciklusa, ezért nagyon úgy tűnik, igyekszik is gondoskodni a saját utódlásáról. Nem véletlen, hogy felkérte Annegret Kramp-Karrenbauer korábbi Saarvidéki miniszterelnököt CDU-főtitkárnak. Kramp-Karrenbauer helytállt vezetőként, háromgyerekes konzervatív családanya, mégis mérsékeltként és egyértelműen Merkel híveként tartják számon.

Persze Merkel pártbéli kritikusainak is van kiszemeltjük a kancellári pozícióra, legalábbis a folyosói pletykák szerint, aki pedig nem más, mint a jelenlegi egészségügyi miniszter, Jens Spahn. Spahn homoszexuális és együtt él újságíró férjével. Sőt, hogy borzoljuk a kedélyeket – bár ennek nagyon kicsi az esélye –, az is felmerült, hogy miért ne bukhatna Merkel feljebb, egyből az Európai Bizottság elnöki székébe. Ugyan elsőre valószínűtlenül hangzik, de elméletileg van rá lehetőség, bár ehhez azért a nagyobb és kisebb uniós tagállami vezetőknek is lenne egy-két szavuk.

Magyarország szempontjából pedig az lenne a legszerencsésebb, ha Németországban minél hamarabb politikai stabilitás lenne. Ha ennek Angela Merkel a garanciája, akkor úgy, ha akadálya, akkor nélküle. Hiába vannak sejtések Merkel utódlására, valójában nem lehet tudni, hogy ki jön majd utána, jobb vagy rosszabb. Merkelt legalább ismerjük, és tudjuk, hogy mire számíthatunk tőle.

Lapszám: