Kossuth Lajos 1848. április 18-i, utolsó követjelentésében a következőket írta az áprilisi törvényekről. „Nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magában foglalná, hanem alapja jövő kifejlődésünknek, miket az isteni gondviselés, és az események hatalma mellett, azon erélyességnek köszönhetünk, melyel a haza polgárai felemelkedve az események szinvonalára, törekvéseinket pártolták.” Egy nemzet jövendője attól függ, polgárai képesek-e meghallani az idő szavát. Ezt az üzenetet ma is fontos szem előtt tartanunk. 1848–49-ben – illetve azt megelőzően, a reformkor egészében – a haza polgárai egyedülálló módon nőttek fel a feladathoz, amiből még mi, ma élő magyarok is erőt merítünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A 2010-es években ismét sorsdöntő időket élünk. A magyar miniszterelnök 2019. március 15-i beszédében Közép-Európa reneszánszának ideáját tárta elénk, ami önmagában üdvözlendő cél. A kérdés csak az, vajon képesek leszünk-e őseink példáját követve mi is felemelkedni az „események színvonalára”?

Feladatunk most egészen más, mint százhetven évvel ezelőtt, és inkább a megértésről, mintsem a cselekvésről szól. Mi az, amit életbe vágó lenne megértenünk? Először is azt, hogy bajban vagyunk. A baj eredete pedig nem materiális, hanem metafizikai természetű. Érzékeljük, hogy elfoglalnak bennünket, de ennek okairól már nem mindig vagyunk képesek tiszta képet alkotni. A „hódítás” két irányból is fenyeget. Jelenti egyrészről a bevándorlást, másrészt a globális agymosást, amely a profit érdekében uniformizálja az embereket, szépen lassan megfosztva őket identitásuk minden egyes rétegétől.

A bevándorlásról sokat beszélünk, arról viszont igencsak keveset, hogy valójában miért volt ennyire sokkoló meglátni az érkező tömegeket 2015-ben. A sokkot – és Nyugaton ez a felismerés valahogyan elmaradt – valójában az okozta, hogy a lelke mélyén minden józan európai ember megértette, a bevándorlók kulturális értelemben egy légüres térbe érkeznek. Azért tudnak keresztülgyalogolni rajtunk, mert – ellentétben velük – mi valójában már alig létezünk. A migráció ráébresztett bennünket arra, hogy a kultúránk már nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon, és agóniánknak bizony híre ment a glóbuszon. A válság okainak feltárásához ezért szükségképpen hozzátartozik annak megértése is, hogy pusztán anyagi értelemben vett keresztény kultúra nem létezik. Hogyan lehetne kultúránk manifesztumait Istent „mellőzve”, sprituális támasztópillérek segítsége nélkül védelmezni? Hogyan lehetne elkerülhető, hogy félreérthetetlen módon tisztázzuk viszonyunkat Istennel, vagy ha úgy jobban tetszik, a „transzcendessel”?

Az életmóddá degradálódott keresztény kultúra, a „szokássá” vált tradíció nem képez szellemi erőt. Az a nemzet, amely a kereszténységből az évszázadok alatt kialakult társadalmi és intézményi kereteket tartja csak meg, miközben ő maga – tehát polgárai összessége – megszűnik kereszténynek lenni, halálra van ítélve.

Ezzel elérkeztünk a második ponthoz, amit nekünk, közép-európai embereknek reneszánszunk érdekében meg kell értenünk. Egy politikai erő vagy politikai közösség – legyen az akármilyen alkalmas feladatainak ellátására – az államon keresztül nem képes szellemi virágzást előidézni. Ennek oka igencsak egyszerű: az államnak nincsen élete. Élete kizárólag az individuumnak van, így szellemi erő, szellemi tekintély, tehát valódi kultúra is csak az egyénekből tud kicsírázni.

Hölderlin Hüperiónja a következőket írja Bellarmin barátjának az állam szerepéről. „Az élet magva körül a durva hüvely – ez az állam, és semmivel sem több. Az emberi virágok és gyümölcsök kertje körül a fal. De mit segít a kertet övező fal, ha a föld szikkadtan hever? Itt egyedül az égből hulló eső használ. Ó, mennyei zápor! Ó, lelkesedés! Te hozod nékünk újból vissza a népek tavaszát. Veled nem rendelkezhetik az állam. De ne is zavarjon téged, s akkor majd eljössz, eljössz mindenható örömöddel, aranyfelhőkbe burkolsz minket, és elsodorsz a halandóságon túl…” A mi várfalunk felállt, mind fizikai, mind szellemi értelemben, de meg kell értenünk, termékennyé a földet csak a bennünk élő lelki eredetű erő teheti, amelyet senki nem tud helyettünk felébreszteni, különösen az állam nem.

Nyugat-Európa története is ezt példázza. A vasfüggöny túlsó oldalán a második világháború traumája ugyanis nem valódi szembenézést, hanem még több elfojtást, még több félelmet – ennek okán pedig az ideologikus gondolkodás még nagyobb sikerét – hozta el. Mivel félreértették a világégésekhez vezető valódi okokat, ab ovo nem adhattak megfelelő választ a történtekre. E félreértés okán a félelem tárgyává maga az élet vált, a valódi bűnösök, az élethazugság és az életet megerőszakoló, pusztító ideológiák helyett. A rendszerváltozáskor mi, Közép-Európa népei a szabadság mámorában nem vettük észre, hogy Európa negyvenéves orosz fogságunk alatt a félelem kultúrájának otthonává vált, így örömmel csatlakoztunk. Márpedig az élettől való félelemnél nincsen veszélyesebb, pusztítóbb kór.

„Isten oltó-kése… új szépséget teremni sebez engem” – írja Tóth Árpád. A félelemre adott nyugati válasz „Isten oltókése” előli menekülés, ellene a „védekezés”, az élet megtagadása, az anyagi értelemben vett biztonság keresése lett. Amíg Kelet-Európa népei a vasfüggöny innenső oldalán a kommunista diktatúrában a túlélésért küzdöttek, addig az NSZK-ban például a „Wirtschaftswunder” égisze alatt felépült a jóléti, szociális állam, amely szépen, fokozatosan átvette a hatalmat az individuum élete fölött. Az emberek pajzsként emelték maguk fölé az államot mint különleges erővel felruházott entitást, mint valamiféle istenséget, amely majd megoldja helyettük az életüket, átvállalja keresztünk hordozását.

Márpedig kereszt nélkül nincsen valódi élet, valódi élet nélkül pedig szó sem lehet valódi kapcsolatról a Teremtővel, így a föld termékenysége is odavész a „várfalakon” belül. Mit kell tehát megértenünk, ha élő, tradicionális értelemben vett keresztény kultúrában, annak közép-európai reneszánszában akarunk élni? Azt, hogy mi nem áldozhatjuk fel életünket a félelem oltárán. Nem bújhatunk egy élettelen szervezet – állam – mögé, hogy anyagi értelemben megvédjen bennünket a sorsunktól. Nem szabad elfelejtenünk Hüperión szavait: „Az államot mindig is az tette pokollá, hogy az ember mennyországot akart alkotni magának belőle.”

Éppen ezért tudnunk kell, ha ez a reneszánsz csupán anyagi értelemben vett virágzás lesz, ha reneszánsz alatt a hatvanas évek nyugat-európai gazdasági fejlődését és életmódját értjük, akkor szellemi és lelki értelemben hamar a 2010-es évek Nyugat-Európájában találjuk majd magunkat. Nekünk ennél több kell, nekünk a megértés, a szellemi és lelki emelkedés útján kell haladnunk.

Ahhoz, hogy legalább Közép-Európa ne legyen kulturális szempontból légüres tér, rendeznünk kell a kapcsolatunkat az éggel. „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36) Ezt az üzenetet nekünk ismét meg kell értenünk. Ha újra felvesszük a keresztünket; ha megértjük, hogy keresztény kultúra nem létezhet hit nélkül; ha befejezzük Isten oltókése előli menekülésünket, és szembenézünk az elmúlt korokkal, felmenőink bűneivel, szenvedéseivel, tehát mindazzal, ami ide vezetett bennünket, európaiakat, ahol ma állunk; ha mindezt elvégezzük, akkor képesek leszünk felemelkedni az események színvonalára. Akkor erős várfalunk és várfalunk építőinek munkája sem válik majd hiábavalóvá néhány emberöltő múlva. Akkor és csak akkor lesz még valami belőlünk.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.