Különös, de úgy látszik, az Európai Bizottság, Sargentini asszony, a globális érdekcsoportokat képviselő minősítő intézetek és alapítványok aktivistái, valamint a múlt héten a Kossuth téren a rendőröket provokáló, mellüket döngető gorillák és a hiszterizált, fejhangon üvöltöző öregasszonyok közös platformra kerültek. Mindannyian a jogállamiság és a demokrácia lebontásától féltik Magyarországot.

Fotó: MTI/Mónus Márton

Az Európai Bizottság álláspontja érthető, hiszen bokros birodalomépítési teendőik közepette nem jutott idejük, hogy pontosan meghatározzák a jogállamiság kritériumait. Így csak a közkézen forgó meghatározások mondják ki, hogy egy jogállamban érvényesülnie kell a hatalmi ágak szétválasztásának, a törvényeknek és jogszabályoknak mindenkire egyformán kell vonatkozni, és biztosítani kell az olyan alapvető emberi jogokat, mint például a gyülekezés és a szólás, valamint a sajtó szabadságát.

A bizottság őrizkedik attól, hogy e gumifogalmakat kőbe vésett igazságként pontosítsa. Miért is tenné? Hiszen az esetleg korlátozná a nemzetek feletti szervezeteket, például az Európai Bíróságot abban, hogy felülírva a nemzetállamok jogrendszerét, leckéztesse a szuverén országokat, ha azok nem tartják tiszteletben a globalizációs érdekeket. Ráadásul ha szócikkszerű meghatározásokat rendelnének a jogállamiság vagy a demokrácia fogalma mellé, könnyen kiderülhetne, hogy az EU úgynevezett magországai között alig találnánk olyat, amelyikre azok érvényesek lennének.

Hiszen azokban az államokban, amelyekben akár csak néhány városrészben, de együtt él a saria az európai joggal, nem nevezhetők jogállamnak. Pedig például Németországban vagy Svédországban bírói ítéletekkel is legalizálják például a gyermekházasságot, a többnejűséget vagy éppen a családon belüli erőszakot a bevándorlókkal szembeni toleranciára hivatkozva. Ugyanígy sérül a szólás és a véleménynyilvánítás szabadsága is uniószerte, hiszen a polkorrekt nevében bárkit megfoszthatnak egyetemi katedrájától, a munkahelyétől, ha nem a neolibeális ideológiának megfelelően gondolkodik. A sajtószabadságról pedig jobb szót sem ejteni, hiszen a balliberális sajtó hegemóniája látványosan érvényesül a nyugati országokban.

Hasonló szellemben működnek a nemzetközi minősítők is. Ha összehasonlítjuk vizsgálati jelentéseiket, hamar kiderülnek a hátsó szándékok. A Freedom House kérdőívein egyebek mellett olyan kérdések szerepelnek, mint hogy függetlenek-e a bíróságok, érvényesül-e a jog uralma, biztosítják-e a polgári jogokat, a sajtószabadságot? Az országjelentéseikből így aztán kiderül, hogy Magyarország soha nem volt olyan szabad, mint 2004–2010 között, de amióta nemzeti kormánya van, egyre romlik a helyzet. Hasonló eredményre jutottak a német Bertelsmann Stiftung szakértői is, akik azt vizsgálják, hogy a tagországok miként haladnak előre a demokratizálódás útján. A balliberális szakértők figyelmét persze elkerülték bizonyos mellékkörülmények, például hogy 2006-ban kilőtték az 1956-os megemlékezések résztvevőinek szemét, csak mert ünnepelni mertek, vagy felléptek a gyurcsányi hazugságok ellen. A sajtó szabadságát is csak addig értékelik jónak, amíg a médiában érvényesül a ballib hegemónia, és a lokális sajtót külföldi tulajdonos irányítja.

Ilyen hátországgal Sargentini asszony könnyen belefelejtkezhet minden alapot nélkülöző hazugságaiba. És persze ugyanezek a megállapítások adnak hivatkozási alapot a hazai ellenzéknek és az általuk feltüzelt Kossuth téri tüntetőknek, akik nem is tudják, hogy a nemzeti szuverenitás ellen, az Európai Egyesült Államok megteremtése mellett gyűlölködnek, alig várva, hogy valamelyik vehemensebb rendőr elveszítse a fejét. Ez alapot adna a Sargentini-féléknek és az NGO-aktivistáknak a kétharmados többség elleni, a mainál is durvább támadásokra.

Mert illúzióink nem lehetnek: az uniós intézmények tisztségviselői és bürokratái tető alá akarják hozni a 2019-es választásokig az új birodalom szerkezeti elemeinek felépítését. A hazai ellenzék pedig nem sunnyoghat tovább, el kell döntenie, miért küzd: egy szuverén Magyarországért vagy a gyarmati létért. A mai világrend hatalmasai az európai nemzet­államok erőforrásait kiszívva igyekeznek megerősíteni omladozó pozícióikat.