Bevallom, még két héttel ezelőtt sem hittem volna, hogy cikket írok Kiss Lászlóról és az ő megerőszakolós sagájáról. Bíztam abban, hogy helyére kerül az ügy, kitisztulnak a fejek, kisimulnak az arcok, de nem, óránként szálldosnak a hírek, alig csillapodik a láz. S miután az ügynek súlyos társadalmi, politikai és erkölcsi tanulságai vannak, megér egy rövid eszmefuttatást, miről szól, és miről nem szól ez az egész.

Kezdetben vala Kiss László és az ő bűne. Egy ideig úgy tűnt, talán el sem követte, de a bocsánatkérése után alighanem ténykérdésként kezelhetjük, hogy többedmagával megerőszakolta a szóban forgó fiatal lányt. Eddig a tények. Ami innen kezdődik: a moralizálás és a tév­eszmék valóságos dzsungele. Kiss László ugyanis börtönbüntetést kapott, és majdnem két évet le is ült. Vagyis a bűn nem maradt büntetlen, ahogyan azt sokan sugalmazzák. Hogy mennyit kellett volna, vagy nem kellett volna adni ezért 1961-ben, én nem tudhatom, de nem tudhatják a gyorsan ítélkezők sem, akik sem a vádiratot nem olvasták, sem a bizonyítási eljárást nem ismerik.

Az egész ügyről hajszálpontosan akkor értesülhettünk, amikor Hosszú Katinka és amerikai férje megorrolt a sikeredzőre, és ettől a ténytől aligha függetlenül kiderült, hogy Kiss nem az, akinek hittük. Bár a megerőszakolós sztorit az egész úszótársadalom ismerte az elmúlt ötvenöt évben, valakik valamiért, éppen most tartották fontosnak, hogy a magyar társadalom tudomására hozzák a történteket. Ezzel egy időben a baloldali sajtó valósággal rácuppant a gumicsontra, és dühösen támadni kezdték Kiss Lászlót és Gyárfás Tamást, nem feledve, hogy a végső cél Orbán Viktor lejáratása. Ilyen értelmű cikkeket is olvashattunk eleget az elmúlt hetekben. Ez tehát a történet genezise: Hosszú Katinkáéktól nem függetlenül és politikai céllal időzítették a támadók. Aki nem gyengeelméjű, nyilván belátja, hogy ez az igazság.

De térjünk vissza a morális szempontokhoz. Kiss László, miután kiszabadult, szívós munkával a magyar úszótársadalom élére küzdötte fel magát, az ország egyik legnépszerűbb sportvezetője és edzője lett. Ha a morális szempontokat tekintjük, rögtön mutassunk rá a legfontosabbra: példaértékű, hogy börtönbüntetése után visszatért és bizonyított a civil életben. Mindazok, akik most epét hánynak rá, máskor valósággal kéjelegnek abban a felismerésben, hogy a büntetés-végrehajtás célja a nevelés, nem pedig a megtorlás. De Kiss Lászlóra ez nem érvényes. Rá nem vonatkozhat a magasztos jogelv. Az ő esetében nem fontos a példátlanul sikeres társadalmi beilleszkedés.

Mert Kiss László megerőszakolt egy nőt. Ez a bűn, tudniillik a nemi erőszak a gonosztettek sorában persze helyi érték nélkül áll, semmivel nem jobb vagy rosszabb, mint a rablógyilkosság, az élve eltemetés vagy a pedofília. Mindig volt, mindig lesz, akkor is, ha a liberális jogvédőknek ez nem tetszik. Nem vitatéma, hogy a nemi erőszak undorító, és a törvény erejével meg kell büntetni a bűnöst, mint Kiss Lászlót is. Csakhogy a mostani ügyben elemi erővel gerjedt fel a társadalom egy része: a nemi erőszakra egyszerűen nincs bocsánat, ez a bűncselekmény egyedülállóan aljas, ezért Kiss Lászlónak nincs, nem lehet bocsánat (ez utóbbi nyomtatásban is megjelent a magyar újságírás szégyenére).

Vegyük észre: a nemi erőszak és általában a nők bántalmazása finoman szólva is slágertéma a mai világban, nem múlik el nap, hogy ne olvasnánk valamilyen extrém esetről. A női szolidaritás felemeli ezeket az ügyeket, és miután az európai és benne a magyar társadalom is elnőiesedett, mérlegeléskor a józan észt felváltotta az érzelmi csapongás, nem kétséges a végeredmény. Jogi és politikai kitekintés nélkül, a tények tökéletes figyelmen kívül hagyásával, erkölcsi megfontolással, kíméletlenül és eltökélten állítanak pellengérre mindenkit, aki rossz hírbe keveredik. Hangsúlyozom: keveredik. Mert aki bűnös, ítéljék el. De csakis a konkrét eset alapos vizsgálata után jelenthetjük ki, hogy történt-e valami, vagy sem. Mert olyasmi is előfordul, tisztelt olvasó, hogy férfiakat vádolnak meg és tesznek tönkre a bíróság előtt ezzel a váddal. Mindmáig nem tudjuk, mi történt a Zsanett-ügyben, de ott is azonnal készen állt a verdikt: csak a rendőrök erőszakosodhattak, a nő persze nem hazudhatott.

A női jogvédelem talán csak azzal kezdődött, hogy a gyengébbet meg kell védeni. Majd amikor elszabadultak az indulatok, már nem volt visszaút. Eljutunk oda, amit Amerikában láthatunk: a liftben tett kétértelmű megjegyzésért a cégcsoport dollármilliókat fizet ki a halálra rémült titkárnőnek, akit borzalmas verbális erőszak ért, ha viszont a kutya nem foglalkozik vele, akkor is a férfiak a bunkók, mert egy normális sem akad köztük, irány a feminista mozgalom, a rendszeresített férfigyűlölet klubhálózata.

Korunk egyik tilalomfája a következők kimondása: ha elrikkantom magam, hogy nemi erőszak, még nem jelenti azt, hogy meg is történt. Ha pedig megtörtént, és megbüntették az elkövetőt, akkor ítéljük meg az illető utóéletét úgy, ahogyan a gyilkosokról és a pedofilokról ítélünk. Nézzük csak: Sipos Pál, hajdani televíziós szerkesztő, akiről mindenki tudja, hogy tanárként megrontotta a gondjaira bízott kisfiúkat és kislányokat, a Körúton sétálgatott a minap, egy ismerősöm látta. Mégsem róla szólnak a hírek. Egy kicsit írogattak az ügyéről, aztán egy idő után senki sem kérdezte meg, hol van, itthon él-e, lesz-e vádemelés? A Viszkis kirabolt egy csomó bankot, fegyvert fogott a pénztárosokra, a végén még lövöldözött is egy kicsit, de ma már békés fazekas, vásárokba jár, a sajtó kedves fickónak tartja, minden bűnét megbocsátották.

Csak Kiss Lászlónak nincs kegyelem. Nem lehet, mert amit tett, a korszellem értelmében megbocsáthatatlan.

Micsoda jelképes pillanat volt, amikor Kiss virágot vitt az áldozatnak, beszélgettek egy kicsit és megállapították, hogy mindketten túl vannak már egy rákos megbetegedésen. Ott állt a két idős ember, talán karnyújtásnyira a haláltól. És a kettejüket összefűző eseménybe, amely nem volt titok sohasem, talán mindketten belehalnak, mert ha ötvenöt év nem volt elegendő a közeledésre, a sajtó által kikényszerített találkozás semmit sem old fel. Közben a Margitszigeten szimpátiatüntetés zajlott az áldozat mellett, százak jöttek el, hogy szimpatizáljanak…

Mivel? Kivel? Egy ötvenöt évvel ezelőtti eset szenvedő alanyával, bár sem őt, sem a pontos történéseket nem ismerik? Hogy igazságot osszanak és makacsul hajtogassák, hogy nincs megbocsátás, holott az 1957-es megtorlásban részes Biszku Béla és társai bűnhődés nélkül köztünk járkáltak egy életen át? Akkor hol voltak a moralisták? Akkor mit csináltak, amikor Komlós János ÁVH-s humorista részegen mesélgette, hogy 1946-ban „asztalon intézték el” az ellenszegülő lányokat? És a szovjet katonák által elkövetett százezres nagyságú nemi erőszak? Hol késnek a szimpátiatüntetők? Elvégre 1944-’45 történelmi léptékkel alig volt előbb, mint 1961!

Az uszodák világa más, mint a tiltakozók privát szférája. Az uszodák világában mindig jelen volt a szex, néha a szadizmus, az aberráció is. Ha most elkezdenénk patikamérlegre tenni, hogy melyik híres edző és melyik olimpikon pontosan miféle magánéleti bűnöket hordozott, ugyancsak meglepődnénk. Maradjunk ennyiben. Nagy kár, hogy erről halvány fogalmuk sincs a tiltakozóknak, a megbélyegzőknek.

Kiss Lászlótól ezekben a napokban elvették nehezen visszaszerzett becsületét, edzői, nevelői eredményeit. Mindent elragadtak tőle, ki akarják satírozni a magyar úszósportból, mintha soha nem létezett volna. A nevét viselő uszodáról levették a feliratot. Örökös büntetésre ítélték azok, aki másoknak olyan könnyen megbocsátanak. Ne adja Isten, hogy a tüntetőket, akik talán bűntelenek, talán soha nem hibáztak (vagy mégis?), valaki egyszer szembesítse régi önmagukkal. Azonnal kiderülne, hogy mint minden embernek, nekik is vannak elévült és el­évülhetetlen bűneik.

Nagyon sikeres Európa-bajnokság után vagyunk, de ez főpróba, csak az olimpia számít. Amit most írok, nem szeretném, hogy bekövetkezzen. De ha a benyúlásnál éppen lemaradunk, ha a századmásodpercek nem felénk billennek el, abban a mostani hisztériakampány is ludas lesz. Mert a nyugodt háttér, a teljes koncentráció, a lelki felkészülés ma már nem bónusz, hanem alapkövetelmény ezen a szinten. És ha a versenyzőinknek nem sikerül az, ami máskor sikerülni szokott, abban néhány százalékig a Kiss László elleni hadjárat résztvevői is felelősek. Ne legyen igazam, de a végelszámolásnál majd éppen ez az egy-két százalék dönthet. De sebaj, megmutattuk országnak-világnak, hogy politikailag mennyire korrektek vagyunk. 1961-re pontosan emlékszünk, bár 1957-et már elfelejtettük, 1945-ről nem is szólva. A hős jogvédők kezet foghatnak önmagukkal: príma munka volt.