Menetrend szerinti hisztéria

Szalay Károly

Úgy tűnik, az ellenzéki pártoknak forgatókönyvük van arra az esetre, ha elvesztenek egy választást. A kezdetek óta. Amikor az SZDSZ elveszítette az első választást, holott nyerésre állt, hisztériát csapott. Az ostoba történész képviselőjük, Szabó Miklós hadovált egy nagy térkép előtt, és kijelentette: a dunántúli emberek intelligensebbek, mint a keleti országrész lakosai, mert a Dunántúlon van többségben az SZDSZ, a Tiszántúlon meg az MDF. Vagyis. Már akkor elkezdődött, vagy inkább csak folytatódott a magyar nép simfelése. Lenézése, alábecsülése. És ez ma is megvan, leminősítik a népet annak ellenére, hogy sem moszkovita kommunista, sem SZDSZ-es már régen nincs a placcon. De létezik egy töpörtyűnyi kisebbség, amely folytatja ezt a nemtelen hagyományt. Ha vesztek, nem én vagyok a buggyant, tehát szidom a magyart. Csinálják ezt annak ellenére, hogy ezzel nem lehet nyerni. A jobbikos Szilágyi nevezetű képviselőjelölt is magyarozott, amit azonnal meg is írtam. Már most nem tudom, bekerült-e a parlamentbe, legföljebb listáról, gondolom. Az ép eszű keresztény, konzervatív politikusok száján ki nem csúszna dehonesztáló megjegyzés a magyarokról, főleg a határon túlra szorított, nyomorgatott véreinkről. Pedig, mondjuk most már meg őszintén, a mi embereink is tudnak marhaságokat mondani, sőt csinálni is. Ez azonban nem zavarja a választókat. Azt, hogy miért nem, megírom. Pontosabban, megírtam, csak még nem adom le.

Tehát. A mindenkori ellenzék, amely liberális gerjesztésű, menetrendszerűen hiszterizál. Hitelesített terv szerint. Ennek a hisztériának a gyökerei 1920–21-be, Gábor Andor kommunistává züllött hajdanvolt remek kabarészerző gyűlölködő Horthy-ellenes csasztuska irományáig nyúlnak vissza.

Mi a menetrend?

1. A választások elvesztése után ájult döbbenet, értetlenség. Némaság.

2. Lassú éledezés, tápászkodás. (Gyurcsány szerint: „a padlóról föl kell állni”.) Lemondások, kilépések, önkritika halvány makogása. Vona még az országból is kiköltözik.

3. Észbe kapnak, s az ölükbe hullott posztjaikat végül is nem adják föl. Mondjuk például a képviselői helyeket, amiről meggondolatlanul már lemondtak. („Átveszem a mandátumot, de átadom másnak”.)



4. A nagy pofonba bele­szaladt izgágonc vezér figu­rancok éledeznek, és bűn­bakot keresnek. Az ön­kritika szelletnyi árnyéka is ködbe vész. Csak a nagy mellényű morzsalékpártok fikáncolói keseregnek még egy kicsit, s az interneten gyűjtenek, hogy visszafizethessék az államtól kapott járandóságot – a politizálásra. Előbb keseregnek, majd nem fizetnek. Fizessen helyettük a társadalom. Még a hajléktalanok is, ha nem akarnak a bukottakkal egy gyékényen aludni.

5. Megtalálják a bűnbakot. Először csak arra hivatkoznak: lejtett a pálya. Mert egyfordulós volt a választás. Bele sem gondolnak, mi volna, ha kétfordulós lenne? Ezért már vesztettek egyszer.

6. A végső fokozat: a választási csalások! Állandó formula: újraszámlálni a szavazatokat. Ki nem maradna egyetlen hisztériacsomagból sem. Úgy tesznek, mintha nem ültek volna ott az ő megbízottjaik is a bizottságokban, mintha ők nem ellenőrizhették volna a szavazatleadásokat és végezetül az összeszámlálást. Hát mégsem a nép az IQ-szegény, hanem az ellenzék?

7. A posztkommunista fasisztázás. Lásd: a fölfújt, öntelt gömböc Korózs bőgönckedéseit. Tévébeli kinyilatkoztatása eleve cáfolata állításának.

Lapszám: