Merre tovább, radikálisok?

A nemzeti radikalizmusról szóló vitasorozat korábbi írásaiban Szentesi Zöldi László és Ágoston Balázs körbejárták a múltat és jelent, tisztázták a fogalmi kereteket. Ideje tehát azzal is foglalkoznunk, mit hoz a jövő számukra, és azt sem árt megnézni, mit is gondolnak erről maguk a radikálisok. Mire mennének egy új párttal vagy éppen anélkül, illetve szerintük mi biztosítja jobban a nemzeti radikalizmus megfelelő platformját? Nem utolsósorban azért fontos mindez, mert a fenti a kérdések már jó ideje élénk viták tárgyát képezik a közösségben – tavasszal például több ízben tartottak vitaestet Merre tovább, radikálisok? címmel az említett témákról.

Fotó: MTI, archív

A nemzeti radikálisok – ahogy már korábban is elhangzott, leszámítva azt az elenyésző kisebbséget, amely mindvégig ellenezte a pártosodást – több mint egy évtizeden keresztül a Jobbik körül csoportosultak. Leginkább azért, mert ettől a párttól remélték alapvető értékeik kellően hiteles képviseletét. Vonáék jórészt ennek a tábornak köszönhették, hogy 2010-ben váratlanul jó eredménnyel jutottak be a parlamentbe. Korántsem mellékes körülmény, hogy erre a mai napig sokan úgy emlékeznek vissza: a jobboldal (a Fidesz-szavazókat is ideértve) négyötödös többséggel kergette el Gyurcsányékat. A párt – legalább egy rövid ideig – igyekezett is olyan jelszavakat hangoztatni, amellyel megtarthatta radikális szavazóit. Ilyen volt a szakítsunk az elmúlt húsz évvel, húsz évet a húsz évért, önrendelkezés és társadalmi igazságosság.

Ám eközben, ahogy arról többen is beszámoltak, a háttérben már elkezdődött a váltás előkészítése. Majd jött a tömegbázis-építés, ami egyre jobban erodálta a párt nemzeti radikális jellegét, noha ezt némileg feledtette az a tény, hogy néhány év leforgása alatt a Jobbik lett a legerősebb ellenzéki párt. Vona és köre azonban itt nem állt meg. Jött a cukiságkampány, a falkányi vizslakölyökkel és cuki kiscicákkal fotózkodó pártelnök, az eltöprengő Heller Ágnes, a többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem. Felemlegetni is csak azért érdemes, mert a párt színeváltozása olyan mértékben háborította fel a nemzeti radikális tábort, hogy az még hosszú ideig alapvetően meghatározza majd a hozzáállásukat.

Akik elhatárolódtak a „pártokráciától”, azok most okkal érezhetik úgy, hogy igazuk volt. Akik viszont hittek Vona szép szavának, teljes joggal küldik el melegebb égtájakra minden lehetséges fórumon. Mivel a radikálisok többsége nem kért egy balra húzó pártból, így még a választások előtt kiszálltak, kiemelve, hogy a nemzethűség a párthűség felett áll.

„A nemzeti minimum (…) jelenleg az, hogy a szemkilövetőkkel és csatlósaikkal semmilyen formában nincs helye alkunak, aki közreműködik a hatalomra jutásukban, az nemzetellenes bűntettet követ el” – mondta ki Gaudi-Nagy Tamás egykori jobbikos képviselő a korábban említett vitaestek egyikén, amelyek során nyilvánvaló lett, hogy a radikálisok jó része szemében Vonáék feliratkoztak a nemzetárulók közé. Ennek tulajdonítható, hogy a médiában találóan Vona-árváknak nevezett nemzeti radikális tábor egy része úgy érezte, a Jobbik már a Fidesztől balra helyezkedik el a politikai térképen, és a választásokon inkább a kormánypártra adta a voksát.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a táboron belül sokan a hátuk közepére sem kívánnak egy új pártot, ehelyett inkább egy friss radikális mozgalom gründolásában gondolkodnak. A Jobbikot már régen eltemették, ugyanabba a folyóba pedig nem akarnak még egyszer belelépni. Főleg úgy, hogy javarészt azzal szembesülnek, a nemzeti önrendelkezést kellően megvédi a kormány is Brüsszelben, a migráció ellen felvette a harcot, lásd Stop Soros törvény, amely körükben is igen népszerű, Budaházy György szabadon bocsátását megsüvegelték, tehát minek ide új párt?

A Jobbikból kizárt Toroczkai–Dúró-páros új mozgalmat alapított ugyan, de pillanatokon belül bejelentették, hogy pártként folytatják. A reakciók legalább is vegyesek, Budaházy például ezt írta: „Először is fel kell tenni a kérdést, hogy mindezek után egyáltalán szükség van-e egy újabb pártra? Jómagam egyáltalán nem érzem szükségét egy pártnak csak azért, hogy négyévenként x-elgethessek rájuk, a közbenső időkben meg tojjanak a fejemre, és csak a saját karrierjük építgetésével törődjenek. (…) Most úgy tűnik, hogy ezt a pártot a »néppárti fordulat« kábulatából kijózanodó jobbikosok akarják megcsinálni. Ezzel kapcsolatban viszont vannak fenntartások! (…) Mert ugye most olyan jól tudják már, hogy mi volt az árulás meg a félresiklás a pártban az elmúlt években, csakhogy a választás napjáig többnyire ők is tolták Vona szekerét, és felmerül jogosan a kérdés, hogy mi lett volna, ha győz az ellenzék (mert azt nyilván senki nem hitte el, hogy a Jobbik győz, de Hódmezővásárhely után egy esetleges összellenzéki győzelem nem tűnt már teljesen irreálisnak)?” Ebben a pár sorban benne van minden, ami miatt az új kezdeményezés elhasalhat, még akkor is, ha Toroczkaiéknak eszük ágában sem lenne Vona útjára lépni.

Más a helyzet egy új mozgalommal, amely sokak szerint a nemzeti radikálisok célkitűzéseinek is jobban megfelelne. Elsősorban azt szeretnék elérni, hogy ne széledjen szét a Jobbik-fiaskó után az egyébként is széttagolt nemzeti radikális közösség, ezért rendre népszerű témákat vesznek napirendre, mint a fiatalok megszólítása, a nemzeti értékek terjesztése, a hagyományos családmodell megvédése és a népességfogyás. „A Fidesz-kormány ott áll a falnál, nincs tovább tér, nincs továbbhaladás” – írta Szentesi Zöldi László a vitaindítóban, ám ehhez hozzátehetnénk, hogy a fal mellett felsorakozott falanxban ott lehet a helyük a nemzeti radikálisoknak is.

Lapszám: