A tárgyak selejtezésénél – egy idő után az ember nem felhalmozni akarja a tárgyakat, hanem megszabadulni tőlük – eljutottam a DVD-kig. Mit álljon ott, ha az ember soha nem nézi?

No, de nem is a Pampalini (lengyel rajzfilmsorozat a 70-es évekből) DVD-m sorsa most a lényeg – még csak az sem, hogy mily ártatlan dolog is egy effajta mese a maiakhoz képest –, hanem a mese mint olyan.

„A mese egy epikai műfaj, melynek eredete a mítoszok, mondák és legendákon keresztül az írásbeliség előtti időkre nyúlik vissza. Fenomenológiai szempontból a mitológia és az elbeszélő irodalom között középen helyezkedik el. A kutatók véleménye megoszlik, hogy a mítosz a mesétől hol választható el. A különböző vallások is hatással voltak a mese kialakulására, amely gyakran a népi hiedelmekkel is keveredik. Éppen ezért a régi mesék még nem gyermekek számára szóltak, hanem inkább felnőtteknek. A mai értelemben vett mese már kifejezetten gyermekeknek szól (gyermekmese) a végkifejlet legtöbbször pozitív, a jó és rossz szerepe élesen elkülönül.” (Wikipédia)

Megállapíthatjuk tehát, hogy a mese hozzátartozik az emberi kultúrához. Társa a létezésnek, a fennmaradásnak, a civilizációnak. A mese olyasfajta kitalált történet, melyben a valóságnak megvannak a morzsái, de a mese nem a valóság. És pont ez a lényege!

Csak hát modern, haladó és felvilágosult korunkban minden a feje tetejére van állítva. A neveléstől kezdve a férfi-nő szerepeken át az oktatásig minden ki lett forgatva, és eredeti szerepkörét vagy nehezen tudja ellátni, vagy egyenesen ellentétes azzal, mint ami a feladata lenne. Vegyük mindjárt a televíziót.

A csatornák műsorai közt felbukkannak mesék – gyermekeknek és felnőtteknek szánt mesék egyaránt –, és szerepelnek a kínálatban politikai és tudományos jellegű műsorok is. Ellenben ha az ember egy kicsit figyel, iszonyatos szerepzavarra bukkan lépten-nyomon. Minden pillanatban tapasztalja a fejtetőre állított világ lenyomatát. Az úgynevezett dokumentumfilmek tudniillik – melyeknek eredetileg ez volna a feladatuk – soha nem a valóságot ábrázolják. A tudományos jellegű csatornákon, ahol a fizika, a biológia, a geológia, a történelem, a politikatörténet tényeit, tudományos adatait, kutatásokkal, kísérletekkel alátámasztott konkrét igazságait kellene bemutatni és népszerűsíteni, gyermeteg meséket kapunk. Meséket, tények helyett.

Nem tud az ember leülni a Discovery Channel vagy a National Geographic csatorna adása elé úgy, hogy ne mocorogjon benne az érzés, itt most mesékkel etetnek. „Milyen lenne világunk, ha a föld kiszáradna?”. „Mi történne a nagyvárosokkal, ha mutáns patkányok lepnék el a csatornahálózatot”. „Mi történne velünk, ha megállna a Föld forgása?” „A Harmadik birodalom feltételezett okkult kísérletei”. „Hogy festene ma világunk, ha a dinoszauruszok túlélték volna annak a feltételezett meteornak a becsapódást, mely a feltételezések szerint állítólag kipusztította őket?” „Mi lett volna, ha Hitler nem veszíti el a háborút?” stb.

Az úgynevezett történelmi meg politikatörténeti műsorok során szintén kedves meséket kapunk a középkorról, az inkvizícióról, a kizsákmányolásról. Ezeknek a meseszerű, hatásvadász tónusban elő­adott kiselőadásoknak a valós tényekhez alig van köze, és a stílus alig különbözik az „egyszer volt, hol nem volt” formulájától.

És a dolog itt még nem áll meg! Mert – mondhatná erre az elszánt kukacoskodó – a tévét ki lehet kapcsolni. De nem kapcsolhatom ki az önkormányzatot, a minisztériumot, a pályázatokat kiíró hivatalokat, a bírósági döntéshozókat, ahol szintén nem a több ezer éves, tudományos kísérletekkel igazolt tények, a valóság figyelembevételével hoznak döntéseket, hanem holmi idealisztikus tündérmesékre, utópiákra hivatkozva.

De ha mi elszánt küzdelemmel falakat is emelünk tudatunk köré, hogy kirekesszük a cukros-mázas mesevilágot, ott van védtelen gyermekünk. Neki nincs több évtizedes tapasztalata a mesék kiszűrésében, és a valóság giccshalmok alóli előkaparásában. Ha ártatlan gyermekünket beíratjuk az óvodába vagy az iskolába, ott is meséket kap a multikultiról, a toleranciáról.

Szegény gyermek! Ártatlan lelke majd issza a meséket, mert a mesékre szükség van. A mese jó! De a Csipkerózsikát vagy a furfangos juhászlegényt kéne vele megismertetni.

Igen, elő a valódi mesékkel! De jaj, a szegény gyermek – és szegény felnőtt! – megint bajban van, mert modern korunkban a mesékben nem magát a mesét tálaljuk, mert a mesébe meg folyton a „valóságot” akarják belepasszírozni.

A gyermekmesékbe ideológiát csempésznek, a felnőtteknek szánt mesékbe pedig agressziót, nemiséget és emberi aljasságot. A „Trónok harca” nevezetű, felnőtteknek szánt mesesorozatban a „valóság ábrázolása” címszóval egyetlen epizódban annyi árulás, kegyetlenség, vérengzés, félrelépés és közönségesség van, amennyi egy teljes emberi élet alatt nem fordul elő.

Összefoglalva: korunkban a tudomány, a tények, a kézzelfogható realitás világába mesét erőszakolnak, a mesékbe pedig „realitást”.

És ez borzalmas.

Hogy is fogalmazta meg egy ízben Stanisław Lem? „Ebből is látszik, hogy szín­igaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig diadalmaskodik az erény.”