Majd egy teljes hétig a modernizmus áldozata voltam, ugyanis enyészet útjára lépett a számítógépem, s nem tudtam életet lehelni belé. Nagy gond, igen nagy, s bár előkapartam a pincéből a régi golyós számológépet, gondjaimat nem oldotta meg teljes mértékben. Hej, könnyebb volt az postagalambok korában, könnyebb bizony! (Aztán egy derék ösmerősöm segítségével megreparáltuk, úgyhogy ismét visszazökkentem a haladó világ áldásai közé, melynek része a számítógép mellett a gyűlöletbeszéd meg a politikailag korrektség fogalma is.)

Különös volt majd egy hétig internet nélkül, de az első nap dühöngése után az ember visszarendeződik a lassabb univerzumba. Haszna is volt, mert ha a gép jó, nem akad kezembe az Arany László munkái című kötet (1904) a polc alján. A magyar politikai költészetről című tanulmánya derék munka. Szép nyelvű, szellemes, és mindenben a józan középen állást képviseli. Az egyik gondolat igencsak megtetszett nekem. „Lehet, hogy őseink olykor túlzásba vitték a kuruckodást, de egy biztos. Kuruc költészet létezik. A kiegyezésnek ellenben nincs költészete.”

Fentebb említett kötetben találtam egy mondatot. „Mézízű finom bor.” Erről beugrott a népdalok visszatérő hasonlata, ha a nemes italról van szó. „Édes, mint a méz.”

– Mikor lett a száraz bor az „illik”? – töprengek. – Mióta van ez az elmebaj, hogy a száraz bor a „minőség”, s az édeset a leragadt egyszerű pórnép issza, melyet a borszakértő megvet s lenéz? Mióta e marhaság?

Nekem a száraz bortól mindig fáj a hasam, utálom, de szittya körökben nem merem mondani. Ha mondanám, valamelyik kulináris sznob megjegyezné: „Te ezt nem érted!” Ej, be ismerős! Ilyesmit mondogatnak a kortárs pacák, a posztmodern próza meg a különféle metafizikai agybajok hívei is. „Te ezt nem érted.”

Bocsánat, nekem valami élvezetét ne kelljen tanulni. Nekem azt ne magyarázzák. A jó könyv nem az, amin erőlködni kell, hogy végig bírjam olvasni, hanem az, amit nem lehet letenni.