Jelenlegi hely

Miért nem lesz a Momentumból Fidesz

Bencsik Gábor
Bencsik Gábor képe

„Vidéki lány ne keresse a boldogságot Pesten”

Részlet a Köszönöm, hogy elgázolt című filmből, 1935

A két Magyarország gondolata nem új, már Németh László is elemezte a negyvenes években, és azóta is megjelenik az elemzésekben. Még sincs benne a közgondolkodásban. Illetve nagyon is benne van, csak éppen rejtetten, az untig ismert népies–urbánus ellentét álarcában.

A lényeg: a magyar nagyvárosi polgárság történelmi gyökereit, ebből következően társadalmi struktúráját (hiteit, vágyait, törekvéseit, félelmeit – Claude Lévi-Strauss) tekintve alapvetően eltér a vidéki magyarokétól. Nagyon fontos már az elején megérteni, hogy nem idegenek és magyarok szembenállásáról van szó, hanem kétféle magyarságról. Az egyik a zömében magyar etnikumú, de emellett számottevően szlovák és sváb, kis részben szerb, román, ruszin és más nemzetiségi gyökerekből sarjadó, a zsellért, parasztpolgárt, dzsentrit és az arisztokratát is magában foglaló vidéki magyarság – hangsúlyozottan nem lakcímről beszélünk, hanem identitásról. A másik a meghatározóan német gyökerű, a XIX. század második felében a nagyipari munkáselittel és a zsidóság egy részével is feltöltött, nyugatos orientációjú nagyvárosi magyarság. Itt szükséges közbevetést tennünk: a XIX. század folyamán bevándorolt zsidóságnak azt a részét, amely a vidéki magyarsághoz szocializálódott, 1944-ben nagyrészt elpusztították, a budapestinek viszont jelentős része túlélte a holokausztot. Ezért van az a hamis látszat, hogy a XX. század folyamán a magyar zsidóság egésze a nagyvárosi magyarsághoz csatlakozott.

Két magyarság van tehát: az egyik ugyanolyan magyar, mint a másik, de nem értik egymást, ráadásul nem is tudják, hogy nem értik, egymásról alkotott tév­ítéleteiket gondolják valóságnak, és egymáshoz való viszonyukat, egymással való versengésüket e tévítéletekre alapozzák.

Alapos elemzést érdemelne, hogy miért van ez így, és az elemzés aligha indulhatna időben közelebb, mint a mohácsi csatavesztés. Érdekes és fontos volna azt is tisztázni, hogy miért éppen Magyarországon jött létre ez a kettősség, másutt létezik-e hasonló. Továbbgondolandó volna az is, hogy milyen mélységű a kettősség, és milyen jelenségekben mutatkozik meg. Most azonban tekintsünk el ettől, és fogadjuk el magát a tényt: a magyarságon belül két, egymástól eltérő társadalmi struktúra létezik. Nem egyes emberekről van szó, hanem két olyan identitáscentrumról, amelyhez hozzászocializálódtak azok az emberek, akik a hatókörébe kerültek.

A kulturális rasszizmus vádjának elébe vágva, emlékeztetnünk kell a dobókocka-törvényre. Eszerint ha például száz dobókockát egyszerre elgurítunk, valamennyi kocka egyenlő eséllyel fordul bármelyik lapjára, az egyes kockákra vonatkozó érvényes jóslatot megfogalmazni nem lehet. Az összes kocka együttes eredménye azonban megjósolható: hatlapos kocka esetén 350-hez, az átlagot tekintve 3,5-höz közelítő eredmény lesz. Minél több kockát gurítunk, annál jobban közelít, magyarán annál kisebb lesz a szórás. Az emberi társadalomra lefordítva: egy adott közösség minden egyes tagja egyenlő eséllyel viselkedhet bárhogyan, a közösség egészének viselkedése azonban az adott közösség strukturális sajátosságaiból megjósolható.

Nagyvárosról beszélünk, de – elsősorban Trianon, a külső nagyvárosok elvesztése miatt – igazából csak Budapestről kellene. A magyar nagyvárosi polgárság szinte egyedül itt él, vagy innen húzódik vidéki magányba, miközben kapcsolatrendszere továbbra is a nagyvárosi polgársággal köti össze. Hiszen a lényeg nem a bejelentett lakcím, hanem a társadalmi kapcsolatrendszer. Budapesten is él rengeteg társadalmi értelemben vidéki magyar: vagy ő maga költözött fel, vagy a szülei.

Magyarországon ma kilencmillió vidéki, félmillió nagyvárosi és félmillió köztes identitású magyar él. A magyar társadalom mély megosztottságának egyik oka, hogy mindkét fél hátrányba szorítva érzi magát. A nagyvárosi magyarság büszke arra – joggal –, hogy az elmúlt száz év magyar szellemi teljesítményének zömét az e körből kikerült emberek hozták létre. E teljesítmény alapján úgy érzik, ők vannak hivatva vezetni az országot, joguk és kötelességük, hogy a hatalmat birtokba vegyék. Amikor a vidéki magyarság körében az a benyomás alakul ki, hogy a nagyvárosi magyarok szerint az a demokrácia, ha ők vannak hatalmon, ha ők nyerik a pályázatokat és ők igazgatják a színházakat – ez a benyomás nem alaptalan. A nagyvárosi magyarság a lelke mélyén tényleg így érez, és kudarcként éli meg, ha nem ő nyer.

A vidéki magyarság azonban úgy érzi – és joggal –, hogy mégiscsak ők a többség, amelyet egy kisebbség akar irányítani, gyakran akarata ellenére, ráadásul folyamatosan leckéztetve, maradinak bélyegezve ezt a többséget. Az egész magyarságnak keserű történelmi tapasztalatai vannak a kívülről irányítottságról, Mohács óta igazából csak az utóbbi huszonhét évben szerezte vissza az ország az önrendelkezését. Már amennyire! – mondják erre a vidéki magyarok (lakjanak bár falun, kisvárosban vagy éppen Budapesten). Most már éppen ideje teljesen visszaszerezni. Mikor a vidéki magyar a választásokon dönt a szavazatáról, nem az utolsók között kap szerepet ez a szempont.

A történelmi tapasztalat igazolja, hogy hosszú távon mindig a többség győz, a demokráciákban már rövid távon is. Amiből egy nagy horderejű következtetés adódik: amennyiben a vidékiség-nagyvárosiság a versengő hazai politikai pártok identitásában szerepet játszik – márpedig játszik, semmi kétség –, nagyvárosi identitású párt a következő húsz évben egyedül, szövetséges nélkül nem nyerhet választást, csak vidéki. Ugyanis ott van a szavazó többség.

Íme a Fidesz és Orbán Viktor sikerének egyik titka (távolról sem az egyetlen). Ez egy vidéki párt, vidéki vezetővel. Úgy hordják a zakót, úgy használják a szavakat, úgy eszik a szotyolát a lelátón. A vidékiség azonban nem műveletlenséget jelent, ez most már korántsem csak a nagyvárosi népek előjoga. Sokkal inkább egy benyomás, egy érzés a választóban: ez az ember közülünk való.

És ennek a benyomásnak a teljes hiánya húz üvegplafont a Momentum fölé. Ezek a művelt, nyelveket beszélő, világlátott nagyvárosi lányok és fiúk bejárhatják az összes magyar falu összes kultúrházát, akkor sem szereznek érdemleges számú vidéki támogatót. Az emberek meghallgatják őket, mert mindenkit meghallgatnak, akit a tévében mutatnak, de csak rájuk néznek, és már tudják: „ezek nem közülünk valók”. És nemcsak a gazdálkodó érez így, hanem a hivatalnok, a patikus és a tanár is. Aki a falubeli gazdálkodóval egy perc alatt közös hangot talál, a momentumos lányokkal és fiúkkal órák alatt sem.

A Momentum, ha akarja, ha nem, az SZDSZ reinkarnációja, annak szellemi ereje és közéleti tapasztalata nélkül. Nem attól, amit mondanak, hanem ahogy mondják. Mécs János elhíresült publicisztikája a vidékiekről persze csak kamaszos hülyeség, verbális menőzés, önmagában jelentéktelen. Mégis jelzi azt a közeget, amelyben menőnek hiheti valaki az ilyen eszmefuttatást – azt a közeget, amelytől merőben idegen a vidéki magyarság, nem érti és nem is fogja tudni megérteni.

Tegyük a többi hazai pártot is mérlegre ebből a szempontból. A Jobbik vidéki párt, nem kétséges, ez talán a legnagyobb ereje. Érdemes megfigyelni a Fidesz és a Jobbik támogatottságának alakulását az elmúlt két évben: ahogy az egyiké nő, szinte pontosan ugyanolyan arányban csökken a másiké, a támogatottsági grafikon két görbéje tengelyszimmetrikus.

Az MSZP vidéki volt 1994-ben, Horn Gyula hatalomra lépésekor, de a tipikusan nagyvárosi SZDSZ-szel való szövetsége miatt az ilyen jellegű identitását (is) elveszítette, és ma inkább tűnik nagyvárosinak, noha nem az. A párt Budapestbe kapaszkodása ezért is öngyilkos politika, amely néhány pesti mandátumért feláldozza a szegény régiók sokkal több mandátumát.

Az MSZP-ből kivált DK szinte csorbítatlanul átörökítette önmagára ezt a sem vidéki, sem nagyvárosi karakterjegyet, esetükben azonban ennek nincs nagy jelentősége. A DK szektapárt, karizmatikus vezetővel és hívőkkel, amíg van vezető, van párt, ha már nem lesz vezető, nem lesz párt sem.

Az LMP nagyvárosi párt, mindig is az volt, ebből a pozícióból nem tudott kitörni még azon az áron sem, hogy vidéki magyarokat emelt be a vezetőségébe. A párt még a vidék problémáihoz is nagyvárosi ésszel nyúl. Jellegzetes példája ennek a Kishantos körüli kampány, amely csupán a nagyvárosi értelmiségben keltett visszhangot, a vidéki magyarokat teljesen hidegen hagyta. Az LMP eddigi sikereinek kulcsa, hogy megörökölte az éppen színre lépésekor összeomló SZDSZ nagyvárosi szavazóinak többségét. Most azzal kell szembenézniük, hogy új nagyvárosi pártok igyekeznek részt szakítani maguknak ebből az örökségből.

Két Magyarország, kétféle magyarok. De hova álljanak a belgák?

Mi a helyzet azokkal a vidéki gyökerű nagyvároslakókkal, akik, miután rangos egyetemeket végeztek, nyelveket tanultak, világot láttak, megtanultak nagyvárosi módra is élni, nagyvárosi módra is látni a világot? Mi a helyzet azokkal a nagyvárosi magyarokkal, akik házasság, vidéki munkahely vagy egyszerű belátás útján megtanulják átélni a vidéki magyarok életérzését? Jó volna azt hinni, hogy számuk növekedvén majd ők lesznek a híd a két fél között, ők, akik beszélik mindkét nyelvet, majd megbékélést hoznak a megosztott magyarságban.

Ez azonban alighanem csupán vágykivetítő gondolkodás, nagyvárosi nyelven wishful thinking. A történelem arra tanít, hogy egy társadalmi strukturális jelenség megváltoztatásának időigénye egyenes arányban áll azzal az idővel, amennyi alatt rögzült. Márpedig a magyar megosztottság meglehetősen hosszú időre tekint vissza. Szóval, ez hosszú menetelés lesz, és nem tudni pontosan, hol és hogyan ér véget. Főleg, hogy közben zajlik a világtörténelem, akár olyan erők is működésbe léphetnek, amelyek az egész magyar társadalomépítést árvízként söpörhetik el, minden megosztottságával együtt.