Ezt kérdezte ügyes szójátékkal egyik kedves olvasóm levelében tőlem Szembenézés II.: A török faló című írásom után. Jelezve, hogy az írás elég radikálisan foglal állást a török EU-csatlakozás kapcsán, világosan kimondva azt, hogy jómagam messzemenőkig Törökország EU-s csatlakozásának ellenzői közé tartozok. Az írásra nem is tértem volna vissza, ha a közélet jeles szereplői, valamint rendszeres és nem rendszeres olvasóim sokaságának visszajelzései nem kényszerítenének arra, hogy egy-két gondolatot tisztázzak ezzel kapcsolatban – visszamenőleg is.

A különös érdeklődésnek cikkem iránt nemcsak aktualitása van, illetve volt december első hetében a török–EU-csúcs kapcsán, hanem visszaköszön benne egy korábbi, de 2005-től folyamatosan hasonló eredményeket hozó felmérés eredménye is Törökország EU-csatlakozásának megítélése kapcsán. Ez pedig nem más, mint az a tény, hogy 2005-től a magyarok az Eurobarométer felmérései szerint élen járnak a törökök EU-csatlakozásának szorgalmazásában, elfogadásában, és már 2005-ben is a megkérdezett magyarok 51 százaléka támogatta volna Törökország EU-ba lépését. Ezzel az akkori EU-s tagállamok közül a második helyen álltunk. Tőlünk csak a lengyelek voltak lelkesebbek. Ők 53-54 százalékban támogatták a török csatlakozást.

Nyilván az is protestáló cikkem felé fordította a figyelmet, hogy mind Orbán Viktor, mind Szijjártó Péter többször is, hangsúlyosan szorgalmazta az EU-s csatlakozások újrakezdését a baráti Erdogan rendszerrel a fő célért: a migráció megállításáért cserében. Ahogy – álláspontom szerint rendkívüli kockázatvállalás mellett – a vízumliberalizáció mellett is mindketten síkra szálltak több alkalommal, amelyet ominózus cikkemben az egyik legsúlyosabb hibának neveztem a jövőre nézve, Európa iszlamizálódása szempontjából.

A témára visszatérést az is szükségessé teszi, hogy sokan valamiféle következetlenséget véltek felfedezni megnyilatkozásaimban Törökországgal kapcsolatban, és a migrációban betöltött szerepének megítélésében. Leegyszerűsítve abban, hogy hol szeretem, hol nem szeretem Törökországot, mintha álláspontomat valami aktuális népszerűség kereséséhez igazítanám.

Nos, szögezzük le: ez nem így van! 2015-ben három alkalommal elemeztem e hasábokon Törökország és az erdogáni rendszer migrációban játszott szerepét. Először augusztus 14-én a Törökország: világok határa, másodszor november 16-án a Területen tartásért teljes finanszírozást, majd az ominózus „tökökfaló” Szembenézés II: A török faló című írásomban december 2-án.

Az olvasó véleménye szent és szabad! Visszaolvasva ezen cikkeket, én azonban inkább egymásból kibomlást látok bennük, mintsem ingadozást a török kérdés megítélésében.

„Ma a világon talán a legnagyobb politikai, humanitárius és katonai prés alatt Törökország áll. Az Erdogan-féle illiberális török politikai berendezkedés a maga szimbólumával, Szulejmán szultánt is megszégyenítő megalomán palotájával lassan két hónapja képtelen kormányt alakítani, hiába nyerte meg pártja a választásokat, s hiába hirdetett máris miniszterelnököt az elnök, a koalíciós kabinetalakítás torkán akadt az eddig egyeduralomhoz szokott kormánypártnak” – írtam augusztusban.

„De ez ma, úgy tűnik, csak a kisebbik – bár korántsem elhanyagolható – baja Törökországnak és Erdogannak. A nagyobbik az, hogy két világ közé szorult a maga illiberális rendszerével, egyszerre több szempontból is. Mindenekelőtt Kelet és Nyugat összes konfliktusának ütközőzónájává vált. (…)

A török vezetés ma az iszlamistáknak hitetlen, a kurdoknak ellenség, a NATO-nak bizonytalankodó szövetséges, Európának kiinduló veszélyforrás. Míg Törökország politikai vezetése keletre húz, ellenfelei mégis nyugatra tolják. Míg menekültáradata nyugat felé szippantaná, addig Európa inkább meghagyná őt menekültjeivel együtt az iszlám keleten. Míg Európa az illiberális kormányzatát bírálja, addig az elszabadult vadkelet a jelenleginél is erősebb kormányzatot igényelne. Nem kétséges, Törökország ma politikai vezetésével együtt világok közé szorult!” – véltem augusztusban.

Novemberben a Területen tartásért teljes finanszírozást című cikk ezt tartalmazta:

„…közben Erdogan valahogy mégiscsak megszerezte az abszolút többséget a törökországi választásokon. (Nem számít már az ellenzéki sajtó vezetőinek állampárti eltávolítása, nem számít már az ellenzék megfélemlítése, nem számít már újságírók bebörtönzése, a lényeg kormányozható Törökország legyen, mert enélkül nincs migrációs válságkezelés – lám-lám milyen gyorsan túl lehet lépni a nagy EU-s, liberális demokráciaelvárásokon.) Merkel tehát Erdogannak szurkolt, miközben a migránsválság megoldását – amit, bár nem ő okozott, de ha akarja, ha nem, ő volt az, aki felgyorsított – annak európai szétterítésében látja. (…)

A migráció feltartóztatásában csak úgy lehet eredményeket elérni, ha Törökország már 2016-tól kvázi teljes finanszírozást kapna az EU-tól a migránsok országban tartására.

Nem a migránsokat kell szétszórni a szolidaritás jegyében Európában, hanem a migránsok Törökországban tartásának teljes költségéhez kellene minden EU-s tagállamnak hozzájárulnia. E javaslat egyaránt szerepelhetne már a következő EU-csúcson, ahogy a közelgő EU–Törökország-csúcsnak is alternatív javaslata lehetne.

A »területen tartásért teljes finanszírozás« elve win-win helyzetet is eredményezhetne minden fél számára. A terhek elosztásában valóban jelentős enyhülést jelentene Törökországnak. A szolidaritás kifejeződne a török állam felé. A török területen a migránsok-menekültek ellátása jelentősen javulhatna, ez a feléjük kifejezett európai szolidaritás lenne. Az EU-tagállamok pedig végre újra egységesen lépnének fel, nem pedig tagállami fragmentált politikákban, s a határvédelem is új, egységes keretbe kovácsolódhatna középtávon egy enyhülő migrációs nyomás esetén. A megbomlott és mára egyre inkább bomló EU-s összetartozást is helyreállíthatná egy ilyen javaslat elfogadása.” (2015. november 16.)

Talán e sorok adhatták a félreértések alapját. De miközben itt valóban kiállok Törökország mellett, szó sincs arról, hogy mindez EU-csatlakozási támogatást jelentene a részemről, vízumliberalizációt aztán meg végképp nem. Sőt amellett érvelek, hogy inkább a nagyobb pénzbeli juttatás, annak teljes fedezése mellett tegye le az EU a voksát – mintsem egyéb politikai zsarolásoknak tegyen eleget.

Ezt aztán a „törökfaló” utolsó írásomban december 2-án tételesen ki is mondom: „Az is világos, hogy az EU saját elhibázott, rossz és felelőtlen politikája miatt került 2015 év végére szorult, mondhatni kiszolgáltatott helyzetbe Törökországgal szemben, amit úgy tűnik – s ez a politika és hatalmi játékok legtermészetesebbike –, hogy Törökország bőszen ki is használ. A november 29-én megtartott török–EU-csúcson megvitatott, majd elfogadott pontok tökéletesen visszatükrözik e helyzetet, s úgy látszik, az eddigi felelőtlen liberális bevándorláspolitikát az EU vezetése és Merkel asszony egy felelőtlen és puha török csatlakozási politikára akarják cserélni. Mert hát ugye egyetlen demokrata sem gondolja komolyan, hogy Erdogan rendszere és mindaz, amit a török kormány képvisel, 2015-re pont megérett az EU-csatlakozások újrakezdéséhez. (…)

A 2015-ös török–EU-csúcs nagy török-muszlim győzelmet vetít előre, és végső civilizációs elbukást Európa számára. Merthogy a muszlim menekültáradat továbbengedésével a keresztény Európába egy muszlim államnak sikerült kizsarolnia azt, amit 1987-től nem tudott, hogy érdemben kezdődjön el vele a keresztény Európába való teljes jogú integrálódása. Törökországot igenis segíteni kell a muszlim népvándorlók feltartóztatásában, de nem egy olyan megállapodással, aminek eredménye az lesz, hogy 2016-tól 75 millió muszlim vízummentesen, kontrollálatlanul utazhat be az unióba.

Törökország teljes menekültügyi költségeit is át kellett volna vállalnia az EU-nak, de nem lett volna szabad megnyitni vele a csatlakozási tárgyalásokat a koppenhágai kritériumok teljes semmibe vétele mellett. Mert azzal, hogy így tett, az EU saját maga relativizálja legfontosabb alapértékeit. Törökország minden eszközigényét is át kellett volna vállalnia az uniónak a muszlim népvándorlók megállítása és Európából történő visszatoloncolása érdekében, de állampolgárainak szabad mozgását európai területen nem szabadna engednie, mert 2016-tól a muszlim népvándorló tömegek, a szírek, afgánok, irakiak és fél Ázsia mind török akar majd lenni, és török is lesz, hiszen a mai hamis útlevélpiac 80-90 százaléka török kézen van. A török követelés az EU-ba való szabad bejárásra önmagában civilizációs végveszélyt jelent, egy csatlakozás pedig az unió végét jelenti majd.”

Álláspontomat fenntartom!

Nem azért, mert „törökfaló” vagyok, nem azért, mert nem látom, hogy Törökországnak a terheiből már korábban is át kellett volna vállalnia az EU-nak. Azért tartom fenn álláspontomat, mert – quod errat demonstrandum – sohasem láttam másként sem a török EU-csatlakozást, sem azokat, akik emellett érveltek. Függetlenül attól, hogy milyen pártállásból, milyen néplélekbeli „rokonság-eszméből”, vagy aktuálpolitikai rezsimszimpátiából táplálkozik a török csatlakozást szorgalmazók népes hazai tábora – súlyos civilizációs veszélyt hordozónak tartom buzgalmukat a keresztény Európa szempontjából, s mint ilyet, veszélyesnek és pusztítónak tartom.

A vízumliberalizáció pedig hosszabb távon nem enyhíteni, hanem fokozni fogja az Európába bevándorlást a muszlim, török keletről. Az ezt jóvá hagyó, sőt támogató politikusok pedig elsőrendűen lesznek felelősek a történelem előtt Európa iszlamizálódásáért – függetlenül attól mekkora keresztényvédőnek állítják ma be magukat. A török faló betette lábát Európába, függetlenül attól, hogy „törökfaló” vagyok-e vagy sem. Egyébként, nem. Ám, ettől a tény az tény marad.