Kertész Imre utolsó könyvében, a Végső kocsmában arról panaszkodik, hogy alig olvasnak az emberek. Hozzátenném, ha olvasnak is, rosszul, s fölületesen ítélkeznek. És őrületesen félremagyaráznak mindent és mindenkit. És ami a legtébolyítóbb: olvasásismeret nélkül is ex katedra véleményt mondanak. Egy szövegről 10-15 sor olvastán meg lehet állapítani, hogy dilettáns vagy vérbeli író. De azt nem, hogy milyen maga a mű egésze, és még kevésbé azt: miről szól. Szokás manapság úgy mondani ítéletet íróról, költőről, hogy azt sem tudják, egyáltalán jelent-e meg műve? Egyetlen szövegkörnyezetből kiragadott részlet alapján pedig halálos bűn véleményt alkotni. A nemolvasó ítélkezők rendre valamelyik alantas üres köcsög szájából vesznek át véleményt, és azt rágcsálják tovább. E módszer leleplezése is A sátánizált Horthy című sorozatom. Egy-egy törpecs epizódból következtetnek az egészre, és sunyanc elfogultságból habzó szájjal gyalázkodnak.

Kérem szépen. Ha hiszik, ha nem, Kertész Imrével is ez történt. Sem az ő oldala, sem a mi oldalunk nem vette a fáradságot, hogy alaposan elmélyüljön életművében. Vagy magasztalta, vagy elmarasztalta. Mind a két vélekedésben lehetett szúnyogpöcsnyi igazság, az azonban elgondolkodtató, hogy az ő hinterlandja, nemritkán sorstársai is, éppen úgy szidalmazták őt, mint a Kertész által megsértett nemzeti oldal. A balliberális Lukács-tanítvány élharcost, Radnóti Sándort pedig joggal nullázta le a Nobel-díjas író: „Még te is fiam Brutus?”

Utolsó könyvétől, amit megkésve, most olvastam, megrendültem. Egy szenvedő, meghasonlott, boldogtalan lélek mélységes bugyraiba kalauzolt. Elhatároztam, később és máshová írok róla elemző tanulmányt. Most azonban csak egy kérdésre összpontosítok.

Könyvében az Európa számára katasztrófával fenyegető migránsáradattal is foglalkozik, mindössze néhány kósza utalással, hiszen az Európára veszedelmes történelmi méretű áradat a könyv befejezése, az író halála után kezdődött voltaképpen.

Csakhogy Kertész roppant okos volt. És jól látta a lényeget. Őt nem tévesztette meg talmi mítosz: „Koppenhága. Három nap. A nagy európai csőd. Szép ellenség, csúnya barát. A liberális korszakukban beengedett idegenek mára teherré váltak, s most azt várják, hogy úgymond rendet teremtsenek, vagyis korlátozzák a demokráciát”. Az a lesújtó vélemény, hogy „a dekadencia kikezdte az európai vitalitást, s a földrész reprezentánsa, az »értelmiségi« úgy támolyog a világban, mint a múlt század klasszikus kakasjárású szifilitikusai.” Más. „Európa kezdi felismerni, hová juttatta őt liberális bevándorláspolitikája.” Ám, amikor e sorokat írta, a mai téboly még el sem kezdődött. Mégis vívódott: „…külön törvények illetnék meg a szabad állampolgárt, s más törvényeknek kellene vonatkozniok a muzulmánokra. Ez azonban kirekesztő politika lenne. Viszont lehetetlenség elgondolni, hogy mondjuk Franciaország két-három emberöltő múltán muzulmán ország legyen.” És azt is megjósolja, hogy a veszélyhelyzet láttán a semmiből fölbukkanó politikusok majd a saját hasznukra kamatoztatják a káoszt.

Még egy idézet: „Európa pusztulásának nyomorúságos hétköznapjai. Európa kegyelemért könyörög az iszlámnak, csuklik, és vonaglik az alázattól… Undorít ez a színjáték: Európát a gyávaság és az erkölcsi debilitás pusztítja el…”

Kertész Imre megveti a liberalizmust. És az Európában történtek fölsejtetnek benne egy újabb holokausztot, és rögtön hoz is rá példát. Egy Párizsban halálra kínzott kis zsidó fiú történetét. Vajon mit írna most, ha élne, ha látná, hogy „szifilitikus tántorgó liberálisok” gátolják, sőt tiltják Európa védelmét, a humanizmus szent nevében.

(Horthyt folytatom.)