„A demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia” – világította meg leegyszerűsítve számos nyugati politikus és politológus érvelését Frank-Walter Steinmeier német államfő egy tavaly őszi rendezvényen. Ugyanis Macrontól Junckeren át Merkelig, Fukuyamától Fareed Zakariáig (ha valaki nem tudná, ők a „nagynevű szakemberek”, akik rendszeresen Magyarországba törlik a lábukat) sokan azt érzékeltetik a maguk hol keresetlen, hol tudományosnak beállított stílusával, hogy a „civilizált világban” elfogadottak szerint egy egyébként demokratikus politikai rendszer csak akkor tartozik a „klubba”, ha világnézetileg osztja a posztmodern liberális krédót.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Azért hangsúlyozom a „posztmodern” jelzőt, mert ez a típusú liberalizmus – ortodox progresszió vagy egyféle progresszív ortodoxia – valójában teljesen megtagadta „klasszikus” elődje elveit. Egyfelől erkölcsi értelemben hátrahagyta a XVIII-XIX. századi liberalizmus polgári visszafogottságát, másfelől pedig politikai értelemben teljesen ellene fordult egykoron népszuverenista (mai fogalommal: „populista”) önmagának. A kortárs posztmodern liberalizmus egy szélsőségesen individualista, radikálisan egalitariánus (egyenlőségelvű), vallás-, de legfőképpen keresztény-, így valójában életellenes (ld. abortusz, eutanázia), a politikai korrektséggel és az emberi jogi fundamentalizmussal beteges házasságot kötő ideológia, mely az utópisztikus boldog jövőt egy nemzetközi szinten vagy nemzetek felett megszerveződő Világfalu Nyrt. eljövetelében látja, ahol már nincs se állami szuverenitás, se nemzet, se tradicionális identitás: eltűnnek a társadalmi szerveződés hagyományos formái – ellenben multikulturalizmus, sokszínűség és fogyasztáscentrikus globalizáció ül tort mindenfelé.

A vicc az egészben az, hogy mértékadóék már nem is jelzős szerkezetként értik a „liberális demokráciát” – hanem, ahogy Steinmeier is, úgy vélik, és ezt is erőltetik, hogy a liberalizmus (mely igazából a fenti, multikulti globalizmust takarja) az valójában a „demokratikus minimum”, azaz egy demokrácia immanens része. Mindezt persze arra való hivatkozással teszik, hogy ezen liberális megalapozottságú „demokratikus értékek” (máshol: „nemzetközi standardok”) tételezésük szerint egyfelől eszményi értelemben univerzálisak, másfelől gyakorlatilag pedig semlegesek.

Tehát ezen igencsak megtévesztő érvrendszer alapján a „fejlett emberiség”, de legalábbis a szekuláris „nyugati civilizáció” laikus kánonja annyira magasztos, erkölcsileg annyira megalapozott, hogy annak egyetemlegességéhez nem férhet kétség: a liberalizmus értékelismerési kategóriái ugyanis – szól tovább az argumentáció – sokkalta racionálisabbak, mint a törzsi, nemzeti, vallási stb. értékítéletek. (A feloldhatatlan filozófiai különbséget a liberális ideológia és a konzervatív habitus között talán ez szemlélteti leginkább: a liberalizmus – és szocializmus – szerint ugyanis az egyenlőség, illetve az arra való törekvés egy teljesen észszerű, racionális vágy, míg a konzervatív alapvetően úgy szemléli a teremtett világot, hogy annak a hierarchia, az ebből fakadó kötelességtudat és tekintélytisztelet természetes, meg nem változtatható része.) Mindezen túlmenően pedig azt is állítják, hogy éppen a vélelmezett általános elfogadottságból fakadóan e liberális kánon valójában semleges, értékneutrális. Azt mondják, hogy ez a politikai és világnézeti megfontolásoktól megtisztított paradigma, mely éppen semlegessége miatt természetes része a normalitásnak, értéknélküliségéből fakadóan objektív mérceként használható politikai és egyéb jelenségek, intézmények megítéléséhez.

Mindez nyilvánvalóan nem igaz, a semleges normaként, tiszta mérceként felvázolt kategóriarendszer természetesen és igazából értéktelített. Pusztán azzal a bűvészmutatvánnyal állunk szemben, hogy a posztmodern liberalizmus saját értékeit állítja be általánosan osztandó szabályrendszernek, amelyhez lehet mérni, hogy mi minősül „normálisnak” (pl. demokratikusnak), és mi nem. Ahogy Csurka István mondta egykor: valójában nem is választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe.

A „neves amerikai politikatudós”, az indiai származású Fareed Zakaria például azt állítja 1997-es, Az illiberális demokrácia felemelkedése című „programadó” esszéjében (mindig is kirázott a hideg az értelmiség egymás ajnározását szolgáló ilyen manírjaiban, mint a „kulcsírás” vagy „tűpontos elemzés”), hogy „Nyugaton a demokrácia valójában liberális demokráciát jelentett (…) a demokratikus béke valójában a liberális béke”. A valóban (de elnézve a hazánkról általa az elmúlt években leírt totális tévedéseket, szerintem érdemtelenül) sokat hivatkozott, japán–amerikai Francis Fukuyama a történelem végéről szóló 1990 tájékán megjelent írásaiban pedig már nyitásként arra hivatkozik, hogy „a liberális demokrácia (esetleg) az emberiség ideológiai fejlődésének végpontja (…) a liberális demokrácia eszményét nem lehet meghaladni”.

A helyzet tehát az, hogy a liberalizmus – kissé faramuci módon – a történelem elkerülhetetlen utópiájaként, végső kikötőjeként tekint magára, ahová a jobbak már behajóztak, és a többiek is hamarosan megérkeznek – vagy ha nem, hát majd erővel bevontatják őket. Érted jöttünk elvtárs, nem ellened, ugyebár. Azt persze többen, a fent idézettek is, de leginkább talán a bolgár politológus, Ivan Krastev érzékelik e kultúrkörből, hogy a nagy várakozásokkal szemben valamiféle ellentmondásos helyzet jött létre: hogy lehet az, hogy „régi” vagy történelmi léptékkel mérve nemrégiben azzá vált, de stabilnak gondolt demokráciák „tagadják meg” a liberális értékeket, és lépnek a „populizmus bűnös útjára”? Hogy lehet, hogy a „fékek és ellensúlyok” rendszerének már-már precíziós műszerekkel történt kimunkáltsága ellenére a többségi demokrácia – mely lényegben egy eredeti liberális ideából, a tömegeknek adott általános választójogból fakad – utat tör magának? Hogy lehet, hogy a hagyományos struktúrákhoz, már meghaladottnak hitt történelmi beidegződésekhez kapcsolódó különféle identitások fontosabbá válnak, mint a multikultiban kiteljesedő totális egyenlőségeszmény?

Bizony, itt kerül elő a „nép hülye” képlet: ezért egyfelől megpróbálják korlátozni a többségi népakarat által demokratikus módon megválasztott kormányokat abban, hogy szuverénhez méltó módon cselekedhessenek, másrészt új legitimációs forrást keresnek világrendjüknek. Előbbire tipikus példa a politika eljogiasítása, azaz alapvetően politikai kérdések semleges (jogi) álcába bugyolálása – ahol a jogi mércét nyilvánvalóan a XX. század második felében kifejlődött emberi jogi fundamentalizmus szolgáltatja, melynek mindig fontosabb az emberiség, mint a nemzet, de mindig fontosabb a kisebbség a többséggel szemben. Nemzetközi és regionális szerveződések, intézmények, nemzetek feletti bíróságok, internacionalista „civil” hálózatok, a külföldről importált jogrendekbe beépített „ellensúlyok” igyekeznek lenyesegetni az egyes parlamentek és kormányok szárnypróbálgatását, ha szembemennének a liberális fősodorral – a hivatkozási alap természetesen mindig a „nemzetközi standard”, az „uniós értékek” megfoghatatlan kategóriahalmaza.

Ez az a kialakulófélben lévő globális és európai alkotmányjog, mely vélelmezett elsőbbsége révén letöri a nemzeti jogot, akár a nemzeti alkotmányt is (hogy-hogy nem, e tételt Európában az EU Bírósága dolgozta ki). És ezen globális alkotmányjog egyben az új hivatkozási alap az „illiberális demokráciákkal” szemben is: ugyanis e szerint már nem a posztmodern liberalizmus tanítására olykor botfülű nép (démosz) a politikai legitimitás alapja, hanem a „nemzetközi standardok”, az „uniós értékek” liberális telítettségű kategóriái a közhatalom forrásai – hiszen ezen kategóriák „észszerűek”, „racionálisak” és persze „semlegesek”. A demokrácia fogalmába tehát betudják saját liberális agymenéseiket, és amely állam mindennek nem felel meg, annak szuverenitásába előbbiekre hivatkozva jogtalanul, de kérlelhetetlenül beavatkoznak – hogy helyreállítsák az „értékek megbomlott egyensúlyát”.

Az elmúlt évek fejleményei ennek az egésznek csak aprócska részletei: mert természetesen a kényszerített migráció pusztán egy eszköz a multikulturális identitású társadalmak létrehozatalához, melyek egyfelől (elvileg) sokszínűségüknél fogva fogékonyabbak a liberális agymenésekre, másfelől kevesebb nehézséget is támasztanak a globalizációval szemben (persze meglátjuk, hogy egy eliszlamizálódott Hollandia pár évtized múlva mennyire lesz érzékeny a pedofil genderfluidok politikai követeléseire). És persze a nemzetközi és regionális szervezetek vagy az Európai Unió Magyarország vagy Lengyelország ellen indított eljárásai is a fenti célokat szolgálják: hiszen itt éppen az „uniós értékekre” hivatkozva akarják tetemre hívni ezen államok kormányait „jogállamiság” és „demokrácia” ürügyén.

De ahogy a bölcsek tanítják: nem kell megijedni. Bár az eszmények világából talán az sugárzik át, hogy egyedül a magát ideológiamentesnek hirdető ideologikus rend, a liberális demokrácia az egyetlen járható út, a valóság erre azért rácáfol. Létezhet, és létezik is olyan politikai struktúra – hívják ezt illiberális, konzervatív vagy keresztény demokráciának –, mely elutasítja a liberalizmus monopolisztikus jellegét, és a hagyományos társadalmi intézményekre, virtusokra, a családra, a nemzeti identitásra, a keresztény kultúrára, a valódi teljesítményre, a munkára és a racionalitással szemben a józan észre, az ember valódi természetére alapoz. Ez valóban korszaképítésre sarkalló céltételezés – hassunk, alkossunk, gyarapítsunk e cél érdekében, és a haza tényleg fényre derül. 

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója