„A kivándorlás
emberi jog –
a bevándorlás nem”
(Heller Ágnes)

A jelenlegi migrációs válságnak, amely jó másfél éve kiemelten foglalkoztatja az európai közvéleményt, sokkal mélyebb vetületei vannak annál, mint amiről a jogi viták szólnak. A globalizált, információközpontú világban ugyanis nemcsak a társadalmi, hanem a földrajzi mobilitás is kiszélesedett térben és felgyorsult időben, így lehetetlen e folyamatot kizárólag a menedékjog, az aktuális brüsszeli döntések, illetve szűk politikai értelemben az arra reakcióként adott október 2-i népszavazás prizmáján keresztül értelmezni.

Bár egy publicisztika keretein belül nehéz minden szempontot végigvenni, illetve összefésülni, mégis érdemes egy óvatlan kísérletet tenni arra, hogy ha csak érintőlegesen is, de elgondolkodjunk a felmerülő erkölcsi, demográfiai, történeti, politikai és persze a jogi aspektusokon.


Az alapkérdés

Az egész migrációs-menekültügyi helyzet, illetve a népszavazás mögött rejlő abszolút értékdilemma a „nemzetnek” mint organikusan kialakult társadalmi intézménynek a megítéléséről szól. Azért írom, hogy „abszolút értékdilemma”, mert valaki vagy szeret nemzeti közösségben élni és azt tartja annak a közegnek, ahol saját és szűkebb-tágabb közösségének kiteljesedése megvalósulhat, vagy nem. Vannak ugyanis olyanok, akik szerint egész egyszerűen a „nemzet” mára egy meghaladott konstrukcióvá vált, az ember igazi közössége az Emberiség, lakóhelye a Világfalu, a társadalmi progressziót pedig a nemzetelvűséghez való retrográd ragaszkodás egész egyszerűen hátráltatja. Ebben természetesen az az örök érvényű politikai filozófiai (szintén abszolút) vita húzódik meg, hogy beszélhetünk-e egyáltalán az ember mint teremtett lény tekintetében fejlődésről, vagy pusztán az egyes történeti korok változásáról van csak szó, miközben az emberi természet lényege (érzések, kedvek, hangulatok) örök? Ez utóbbi vitát most nem kinyitva azért tartottam mégis érdemesnek röviden kitérni erre, mert ezen kérdésekre nincs indokolható, racionális válasz. Egész egyszerűen „észérvekkel”, logikusan (ez azért jó, mert…) nem indokolható, hogy ki miért szeret(ne) nemzeti vagy azon kívüli keretek között élni. A végső válasz ugyanis úgy hangzik: csak. Mert egész egyszerűen valaki vagy vonzódik érzelmileg nemzeti közösségéhez, vagy érzelmi szempontból úgy gondolja, hogy ha törik, ha szakad, akkor is „testvér lészen minden ember”.

Ekképpen tehát általánosságban a tömeges migrációhoz való hozzáállás is a nemzethez való emocionális viszonyrendszeren múlik. Milyen Európában szeretnénk élni 25-50 év múlva? Aki a nemzetállami kereteket lényegesnek tartja, az azt válaszolja, hogy egy olyan Európában, amely a nemzetállamok közösségére épít, ahol még létezik nemzet­állami homogenitás és ahol a zsidó-keresztény tradíciót kitüntetett szerep, mi több, elsőbbség illeti meg más kulturális hagyományokkal szemben. Így tehát ellenzi a tömeges bevándorlást, mert nem akar egy „összeturmixolt”, nemzeti identitásoktól megfosztott kontinensen élni. Ellenben aki úgy véli, hogy a nemzet helyett az Embernek minimum egy szupranacionális Európában kell feloldódnia, az kifejezetten jónak tartja, ha megszűnnek a gúzsba kötő nemzetállami keretek, ha megszűnik az ehhez kapcsolódó közösségi identitás és létrejön a multikulturális Európa, ahol minden hagyomány, kultúrkör (zsidó-keresztény, muszlim, hindu, buddhista, ateista stb.) egyenlő, azok között pedig különbséget tenni nem szabad, mivel nincsenek abszolút értékek, nincsen zsinórmértékül tételezhető identitás. Úgy is lefordíthatnánk tehát a dolgot, hogy a népszavazás végül is nemzeti (ön)azonosságtudatunkról, ezáltal nemzeti szuverenitásunkról szól.


Erkölcsi-morális dilemma

A fentiek alapján tehát a zsidó-keresztény kultúrkörből táplálkozó társadalmi normákat és intézményeket megőrizni szándékozók a maguk szempontjából joggal (vagy legalábbis a józan ész alapján) utasítják el, hogy Európa milliószám fogadjon be az európai állampolgárokhoz képest sanyarúbb sorsú embereket. Van azonban egy abszolút erkölcsi szempont is, ami a fenti kultúrkörhöz tartozók számára feltétlen imperatívusz. Hiszen a zsidókat is arra inti az Úr, hogy szeressék a jövevényeket és Jézus is arra tanít, hogyha látunk és befogadunk egy idegent, akkor valójában Őt fogadjuk be. Emellett azonban ott van a keresztény szolidaritás és szeretet sorrendjének parancsolata: először a családom, utána a szűkebb-tágabb közösségem, a hazám és csak utána bárki más. Mit tegyen hát a gyarló és őrlődő ember, aki egyfelől tudja, mit ír a Szentírás, másfelől viszont éppen Európa krisztianizált társadalmi alapjait szeretné megóvni? Vezethet-e a feltétlen jóság erkölcstelenséghez?


Nyomás, vonzás, migráció

Ezen a ponton szükséges egy „aprócska” politikai-demográfiai kitérőt tenni. Miért akarnak emberek sok ezer kilométer távolságról éppen Európába jönni? Mik a „push” és a „pull” faktorok? Bár tűnhet úgy, hogy az aktuális, humanitáriusnak beállított válságot a közel-keleti háborús konfliktusok és a félresiklott „arab tavasz” nyomán támadt káosz okozza, a helyzet ennél rosszabb, a nyomásnak mélyebb faktorai vannak. A világ lakossága jelenleg 7,7 milliárd fő. Közülük 1,1 milliárd él a glóbusz fejlett és stabilnak tekinthető régióiban, míg 6,6 milliárd a fejletlen és instabil térségekben. Az a 3 milliárd ember, aki napi 2 dollárból, vagy annál kevesebből él, ezen utóbbi csoporthoz tartozik. Tehát jelenleg a világ lakosainak jókora része mélyszegénységben él. A demográfiai trendek pedig rosszak: míg jelenleg a világ fejlett felén a napi természetes szaporulat 4 ezer fő, addig a fejletlenben napi 240 ezer!

Ezt hosszú távra vetítve és korrigálva a magas halálozási rátával, csak egy példa: Afrika jelenlegi 1,2 milliárdos népessége 2050-re 2,5 milliárdra fog nőni. Ezen térséget a folyamatos harci konfliktusok mellett, talán annál is nagyobb mértékben fenyegetik klimatikus, gazdasági és politikai problémák. Ahogy szokták mondani, a jóslás nehéz dolog, főleg, ha a jövőre vonatkozik, azonban az érzékelhető: évente tízmilliók születnek a szegénységbe, így az nem megoldás, ha az Európai Unió befogad mondjuk évi egy, két vagy akár hárommillió „világszegényét”.

A nyomás tehát adott és gerjesztődik, és a nyugati világnak nem csak abban van felelőssége, hogy valami sulykolt bűntudat miatt a volt gyarmattartó országok csapot-papot otthagyva hagyták magukra területeiket, vagy hogy úgy gerjesztettek háborúkat „a demokráciáért”, hogy pár éven belül kivonták szárazföldi csapataikat (vagy oda se küldték őket). A felelősség ennél súlyosabb: a nyugati világ és benne Európa annyira hiú volt, hogy úgy gondolta, jólétét és prosperitását a világ minden részével közölnie kell. Annyira vonzóvá akarta tenni magát, hogy le se menjen a Nap többet. Így a fogyasztásközpontú és mediatizált populáris kultúra és az IT-eszközök révén az európai életminőségről szóló információk rövid idő alatt elterjedtek a világban, nyilvánvalóan vágyat ébresztve százmilliókban, hogy ez nekik is jár.

Itt jön a képbe a politikai korrektség és édestestvére, az emberi jogi fundamentalizmus: a totális semlegesség-, relativizálás- és toleranciaközpontú, „másságfetisiszta” gondolkodásmód ugyanis globálisan hirdette meg, hogy mindenki, minden kultúra, minden társadalmi csoport tértől és időtől függetlenül egyenlő, tehát mindenkinek azonos joga van mindenre. A jobb élet iránti, egyébként teljesen érthető, csak legtöbb esetben nem teljesíthető vágyból is emberi jogot kreáltak, mely kikényszeríthető az államtól vagy a nemzetközi közösségtől. Így jött létre a mai értelemben vett menedékjog: mindegy, hogy az illető valóban menekült, esetleg hatalomra soha nem kerülő ellenzéki, szegény sorsú földműves vagy egy iglu nélkül maradt eszkimó, a jobb élet reményében neki a menedékjog jár – mégpedig akkor és ott, ahol ő akarja.
 

Mi a megoldás?

Adott a bibliai parancs, ezzel szemben áll a saját kultúra megóvásának óhaja, ráadásul látható, hogy a feltétlen jóság (milliók befogadása) nem megoldás (ti. szegények százmilliói születnek a helyükre). Mi lehet hát a „rejtély titka”, hogyan oldható fel ez a nagyon is húsba (lélekbe) vágó morális dilemma? Itt megint csak a józan észhez fordulhatunk: miért importáljuk ide a problémát, miközben amott annak indikátorait nem oldjuk meg? Nem lenne egyszerűbb a problémát távol tartani és helyben segíteni az arra rászorulókon? Profánul és talán túl egyszerűen megfogalmazva: nem lenne egyszerűbb hálót adni hal helyett? Politikai nyelvre lefordítva: nem lenne egyszerűbb odamenni és rendet tenni, majd a rendet fenntartani?

Dehogynem. Csakhogy ehhez le kellene számolni néhány liberális dogmával: mindenekelőtt azzal, hogy a „fehér ember” nem rakhatja helyre a dolgokat Európán kívül (lásd gyarmatbirodalmi múlt, bűntudat). E doktrína meghaladása annál is inkább időszerű, mivel Európán kívül már réges-régen túlléptek rajta. Ha csak a fejlett világ berkein belül maradunk, beláthatjuk, hogy például az USA nagyon is hajlandó rendet tenni ott, ahol érdekei megkívánják. Persze az amerikai „demokráciaexport” egyáltalán nem sikertörténet, ebből okulva pedig az előző dogma után egy másikkal is végleg le kell számolnunk. Azzal, hogy a „fehér embernek” feltétlenül a Demokráciát kell terjesztenie mindenütt, ott is, ahol az egész egyszerűen idegen a történetileg-organikusan kialakult szociális struktúráktól. Hiszen látható: ahhoz, hogy Európában rendben legyenek a dolgok, a világ más pontjain stabilitásra – ami nem feltétlenül a demokráciával jelent egyet – van szükség.

A korlátlan jóság tényleges erkölcstelenséghez vezet – ez nem önmentegetés. Azzal, hogy Európa (hamis ígéretekkel) idevonz és befogad milliókat Szíriából, Afganisztánból vagy Észak-Afrikából, pontosan azt teszi lehetetlenné, hogy azokat az országokat valamikor újjáépítsék, mert nem lesz, aki ezt megtenné. Hiszen ki akarna Berlinből, Stockholmból vagy Párizsból újra alászállni egy békés, de lepusztult Aleppóba vagy Kabulba? Ellenben ha az illető ott kap menedékjogot, ahol az valóban megilleti, azaz az első menedék országában: egy szír pl. Törökországban, Jordániában vagy Libanonban, akkor annál nagyobb az esély, hogy hazájába a konfliktus elülte után visszatérjen és ott új életet kezdjen.

A menekültek – a migránsok – áldozatok. Áldozatai a polkorrekt, tabusító és etnomazochista brüsszeli politikának, a nyugati világ csalárd „kolbászból-van-a-kerítés” című PR-akciójának, és persze saját haduraiknak és terroristáiknak, akik vígan kaszinóznak a káoszban, mert tudják, hogy a finomkodó és feminin uniós döntéshozók úgyse fognak erélyesen beavatkozni. Szóval lehet, hogy jobb lenne, ha Berlintől Párizsig a békés semmittevés helyett elkezdenének a valódi megoldáson pörögni, mint balett-táncos A hattyúk tavában.

Újra kell értelmezni a menedékjogot, helyben segíteni a rászorulókon, s ahol szükséges, erélyesen fellépni. Ehhez az alaphangot remélhetőleg az október 2-i népszavazás fogja szolgáltatni. Az önazonosság-tudat és az ahhoz való ragaszkodás ugyanis az emberi életbe van kódolva: és az élet mindig utat tör magának.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója