Megszakítom a Horthy-sorozatot, mert most van éppen a hatvanadik évfordulója annak, hogy 1957 elején, a szabadságharc leverése után megindul a gyalázkodó gőzhenger, „a sajnálatos események” rágalmazása. Már nemcsak pártellenességről, hanem ellenforradalomról, csürhék grasszálásáról, antiszemitizmusról, horthysta tisztek gaztetteiről, fasiszta rémuralomról zengedeztek. Van némi hasonlóság a Horthy-rendszer 1946 után fokozódó és máig tartó egyre rosszabb színben föltüntetése és az 1956-os szabadságharc megítélésének, minősítésének romlása között. Mindkét esetben a politikai érdekszféra a maga aktuális, kegyetlen aljasságát igyekezett úgy kendőzni, hogy az előtte történteket sátánizálta. Horthyból Hitler előfutárát, 1956-ból pedig már magát a fasizmust igyekeztek maszkírozni. A legvéresebb szájú rágalmazonc Marosán György, munkásmozgalmi becenevén „Buci-Gyuri” volt, aki 1946-ban Horthyt háborúsbűnösözte vészbíróskodva, 1956 után pedig szabadságharc- és értelmiséggyűlölőként vált közismertté. Lehazudni akarván a fölkelésben részt vevő munkások és parasztok hősies szerepét, de az akasztókötelet azért nem sajnálta tőlük.

1956 júliusában a Pártközpont még csak korholta a Petőfi Körben megnyilatkozó „pártellenes” véleményeket, október hatodikán azonban a Szabad Nép kritikusan meakulpázott a rendszer bűnei miatt. Rajk temetésekor megindult a „soha-többetezés.”

23-án délután a népfölkelésre utaló előjelek először az akkori ávéhás központ, a Duna-parti „Fehér ház” előtt harsantak föl a fölvonulók kiabálásában. Bevallom, megijedtem, mikor lőnek közénk? A kulcsszó azonban este a rádióból hangzott el, amit hangosítva közvetítettek az egész teret betöltő tömegnek. A vakszamár Gerő Ernő ezt mondta: „Pártszervezeteink fegyelmezetten, teljes egységben lépjenek föl minden rendbontó kísérlettel, NACIONALISTA KÚTMÉRGEZÉSSEL, provokációval szemben.” Erre vált ki közülünk egy kisebb csoport és indult a rádióhoz. És mintegy „varázsszóra” kitört a szabadságharc.

Október 24-én a KISZ Központi Vezetősége azonnal fasisztázott és nacionalistázott, de még aznap a rádióban Nagy Imre a harc megszüntetésére szólít föl, s kijelenti: „nem a bosszúállás, hanem a megbékélés” a kormány célja. Kádár János ugyanekkor már a törvényes rend ellen fegyveres lázadók „gyilkos harcának” minősítette tevékenységüket. A gyilkosok ellen küzdők soraiban pedig a „szövetséges szovjet katonákat” és a „volt partizánokat” említette. Következő nap Kádár már a „tőkések”, a „bankárok”, a „földbirtokosok” uralmáról beszél, Nagy Imre pedig 26-án, a rádióban ellenforradalmároknak nevezi a fölkelőket. 27-én a honvédelmi miniszter „fegyveres banditákat” emleget, a Szabad Nép 28-án mind­ennek ellentmond: „Nem értünk egyet azokkal, akik az elmúlt napok eseményeit sommásan ellenforradalmi, fasiszta puccskísérletnek minősítik.” Lukács György a „fiatal fölkelők” mellett nyilatkozik, Nagy Imre pedig bírálja a pártvezetést, tűzszünetet követel, és a Kossuth-címer visszaállítását ígéri.

A legaljasabbul azonban Mindszenty november 3-i beszédét hamisították meg. Esze ágában sem volt, hogy visszaállítsa a tőkés-földbirtokos rendszert, de meghirdette a népek közti barátságot, s ami a legfontosabb, kijelentette: „a lefolyt harc nem ellenforradalom volt, hanem szabadságharc (…), mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen.” A rágalomhadjárat csírái tehát már november 4. előtt is megvoltak, s a szabadságharc vérbe fojtása után főleg Marosán, Kádár és Münnich vezényletével fajultak el szidalmaik elképesztő mértékben.