Nagy Imre hosszú árnyéka

A váratlanul fellángolt vitában, hogy tudniillik Nagy Imre nemzeti hős vagy kommunista pribék volt-e, és egyáltalán, hogyan értékeljük személyét és munkásságát lassan három emberöltővel az 1956-os forradalom után, kissé tanácstalanul állunk. És mint oly sokszor, ismét középen. Nem kényelemszeretetből, nem azért, hogy megspóroljuk a gondolkodás luxusát, hanem mert a tények elrendezése után morális elemek is betüremkednek politikai, történelmi ítéletalkotásunkba. Nem kellene, hogy így legyen, ezek hiánya nélkül azonban foghíjas a történet.

Fotó: MTI

Hogy Nagy Imre kommunista volt, maradt élete utolsó pillanatáig, evidencia. Nem akart, és talán nem is tudott volna kilépni a marxizmus-leninizmus egész életét átfonó rendszeréből. Snagovi levelei arról tanúskodnak, hogy a szocializmus utópiáját soha nem adta fel, és az a tény, hogy teoretikai és gyakorlati értelemben valamiféle más utat követett volna, csekély jelentőségű. A meglévő sztálini irányzat helyett Buharin és Trockij is másfajta szocializmust ajánlott, ettől függetlenül mégsem áldozatai, hanem tevékeny részesei, életre hívói annak a rendszernek, amely végül felfalta őket (Richard Pipes Trockijról azt írja, ő maga is sakálokhoz tartozott, vereségében pedig semmi emelkedettség nem volt, a mocskos politikai küzdelemben egyszerűen túljártak az eszén).

Mindez többé-kevésbé igaz Nagy Imrére is. Közéleti működésének legnagyobb része igazolhatatlan: a svábok kitelepítésében, a padlássöprésekben játszott szerepe, és a többi múlhatatlan és megbocsáthatatlan bűn mai megítélésének fontos része. Az sem igaz, hogy 1953-ban tekintélye és népszerűsége okán valamiféle emberarcú szocializmust képviselt volna. Nem azért került hatalomra, mert a dolgozók és a párt tagjai így kívánták, hanem mert Moszkvában éppen pártfogója, Lavrentyij Berija állt nyerésre. Nagy Imre első kormányzásának helyes intézkedései sem valamifajta emelkedett erkölcsi megfontolásból, hanem szovjet utasításra, szovjet mintára születtek. 1953-ban szorítani kellett a lazításon, mert a sztálinizmus elviselhetetlen teherként nehezedett Kelet-Európára. Magyarországon is etetni kellett a tehénkét, ha meg akarták fejni.

Nagy Imre életének fordulópontja természetesen 1956. Súlyos bűnökkel terhes életére addigra rárakódott a kommunista párttagok illúziója, hogy ő a jó választás a Gerő-féle szektások helyett. Csakhogy a magyar társadalom hatalmas tömegei a forradalom kirobbanásakor nem a finomuló színekkel törődtek, hanem az életükbe közvetlenül berobbant, valódi szabadság mámorát szívták magukba, és nagyjából-egészében minden kommunista gaz­ember volt és maradt számukra. Abban a lázas két hétben Nagy Imre valóságos metamorfózison esett át, és nemcsak eljutott az elvtársaktól a honfitársakig, de – a körülmények hatására és belső indíttatásból egyidejűleg – hajlandóságot mutatott az 1948-ban szétvert demokratikus intézményrendszerekhez való visszatéréshez is. Ami egy régi, szektás kommunistától elismerésre méltó, szép tett. És ez még akkor is igaz, ha eleinte akadályozta a fegyveres felkelés kiterjedését, és nyilvánvalóan az utolsó pillanatig idegenkedett a nemzeti ellenállástól, amelyet már nem lehetett a párt ellenőrzése alá vonni.

Hogy Nagy Imre nem egyszerűen számításból és félelemből tett hitet a társadalmi pluralizmus, a demokrácia mellett, fogságában, majd perében mutatkozott meg világosan. Ekkor írt leveleit, el nem küldött feljegyzéseit kettős meggyőződés hatja át: a szocializmusba és a demokráciába vetett hit, amelyet – sikertelenül – ötvözni igyekszik, részben saját, részben a párt vezetőinek meggyőzésére. Aztán már csak a végkifejlet maradt hátra, a halálos ítélet, amelyet felemelt fejjel, férfiasan fogadott. Máig húzódó hőskultuszának ez a kétségtelenül heroikus pillanat az alapja: akinek csak ez marad meg a kusza életpályából, joggal látja hérosznak Nagy Imrét. Aki viszont az egész életművet vizsgálja, nem idealizálja a pillanatot. És nem rosszmájúságból, csak a tények rögzítésének szándékával írjuk, hogy perében elmondott szavait filmrészletek, részletes feljegyzések örökítették az utókorra. Mindez nem adatott meg azoknak a százezreknek, akiket – Nagy Imre cinkos jóváhagyásával – málenkij robotra, gulágra, Recskre hurcoltak, akiket agyonvertek, mert két hold földjük volt, vagy éppen nem megfelelő társadalmi osztályba születtek, ezért kellett elpusztulniuk.

Nagy Imre személyes tragédiája, hogy az események túlléptek rajta. A felkelők nem bíztak benne, ahogyan ő sem azokban. Később a párt vezetői sem bíztak benne, és mert kellemetlen tanúnak bizonyult, kivégezték.

Ki is volt hát Nagy Imre? Nem makulátlan hős, ahogyan a baloldali narratíva mutatja be, és nem gyilkos gazember, ahogyan a jobboldali. Életének 62 évében olyan hangsúlyeltolódások vannak, amelyek árnyalt és méltányos történészi ítélet után kiáltanak. A szobra elhelyezése körüli viták azonban pontosan jelzik a közéleti távolságokat, amelyek a fenti ítélet kialakítását elfogadhatatlanná teszik sokak számára. Éppen ezért nem maradt más, mint pironkodva a történelem legfőbb hasznára mutassunk: minden múltbéli esemény, minden múltban megesett élettörténet csakis annyiban érdemes a figyelmünkre, amennyiben azokból valamennyit a saját korunkban is hasznosítani tudunk. Ki-ki döntse el, hogy megteszi-e Nagy Imrét 1956 vezér­egyéniségének, hogy éppen az ő életének tanulságaiból építkezik-e 2018-ban.

Az én választásom: nem. Az 1957 januárjában megjelent Time magazin címlapján aligha véletlenül a magyar szabadságharcos, és nem Nagy Imre az előző év embere. Hogy miért, arról érdemes elgondolkodnunk.

Lapszám: