Azt szokták mondani, hogy a szocializáció a legfontosabb az ember életében: talán még a vér szavánál is meghatározóbb, de legalábbis egyenértékű vele. A szocializáció nem pusztán magatartásformát, de világszemlélet is rögzít bennünk – jó esetben. Az úszóedző, aki a zavarosban halászó, sorozatgyártásban világra segített bólogatójánosok Magyarországán született, nőtt fel és szerezte valamennyi tapasztalatát, lehet briliáns szakember, de bizonyos belső ajtók örökre zárva maradnak előtte. És az a másik úszóedző, aki meglehet, látszólag nem éri fel az előző magánemberi és szakmai magasságait, mégis mindig győzni fog. Hiszen lépést tart a korral, amelyben él, nyitott az újdonságokra, hisz a győzelemben és ennyi éppen elég, hogy erőteljesebb szocializációja és szilárdabb világnézete révén a döntő pillanatokban felülkerekedjen.

A mese persze, nem csak az úszóedzőkről szól. Mindenkiről, akit a Kárpát-medencében a saját szocializációja fenyeget. Akiknek – vagyis nekünk, magyaroknak – a közülünk való, de nem tipikusan hazai szocializációja miatt kívülről hűvösen figyelni is képes Széchenyi István nemzeti jellemhiba kalauzt is figyelmébe ajánlott.

Az öt magyar alaphiba örökéletűnek látszik: széthúzás, irigység, szalmaláng, hiúság, közügyek iránti restség. Alkotó magyarok annyiban lehetünk, amennyiben elfojtjuk magunkban ezeket a hajlamainkat, amelyek természetesen nem fátumként vonulnak át az egyes életeken, de közösségi életünknek mindannyiunk által jól ismert kísérőjelenségei.

Orbán Viktor politikai pályája a rossz magyar szocializáció meghaladásának példája. Széthúzás helyett nemzeti együttműködést ajánl a polgároknak, irigység helyett saját dolgainkra figyelést, szalmaláng helyett tudatos építkezést, hiúság helyett pontos önértékelést, köz­ügyek iránti restség helyett közösségi szemléletet. Csupa olyan dolgot, amely a polgárt megkülönbözteti a zsebét vizslató tömegembertől. Orbán Viktor győzelmet ígér a legyőzöttség helyett.

A kispályás futballista csilloghat-villoghat a saját környezetében, de ha nagypályára lép, a játéka óhatatlanul megbicsaklik, mert mások a távolságok, másképp működnek a játékhelyzetek, nagyobb tüdő és fürgébb láb kell a kiemelkedő teljesítményhez. Ha bedobod a mélyvízbe az átlagos tudású politikust, állandóan megegyezésre törekszik majd, mert nem bízik a saját erejében. Az Orbán-típusú azonban pontosan ismeri saját erényeit és korlátait, ezért bátran cselekszik. Éppen a cselekvőképesség különbözteti meg a többiektől, vállalja a kockázatot. Nem egyszerűen jó megérzései vannak, hanem pontosan olvas a jelekből, és tapasztalatai birtokában képes eldönteni, belevágjon-e a küzdelembe, ha a helyzet sikerrel kecsegtet. Aztán újra és újra győz. Bírálói természetesen hazárdjátékosnak tartják, mert nem értik, nem tudják követni. Csak a végeredményből olvasnak, akkor pedig már késő.

Orbán Viktor politikai rendszerének a lényege ő maga. Ez a kijelentés elképesztő indulatokat kelt abban a közegben, amelynek nem a kiemelkedő képességű politikus, hanem a bandaszellem a szervező alapja. Orbán Viktor Magyarországa egész egyszerűen másképp épül fel, mint amit a liberális használati utasításokban olvasunk. Életre kelnek az olyan kifejezések, mint baráti ragaszkodás, hűség, egymás segítése. A szakmai területeket kipróbált, megbízható, kreatív emberek vezetik, nem pedig rendszerszintű automatizmusok működtetik. A személyes tényező egyébként is a legfontosabb a Nemzeti Együttműködés Rendszerében.

Orbán Viktor Magyarországa továbbá nem bezárkózott, hanem figyel az újdonságokra, figyel a világra. A miniszterelnök nem pusztán a folyamatokat értelmezi, hanem maga is alakítja azokat. És ezen a ponton lép ki az öröklött keretekből, ezen a ponton válik fontos tényezővé a nemzetközi kapcsolatokban.

Orbán Viktort az is megkülönbözteti másoktól, hogy szemmel láthatóan nem hisz az örökké álló politikai építményekben. Pedig látszólag semmi sem természetesebb, mint hogy az uralkodó hegemóniát megváltozhatatlannak higgyük. Ebbe a hibába a legnagyobbak is beleesnek olykor. Azzal magyarázzák kompromisszumaikat, megfutamodásukat, hogy a nagyobb erő ellen felesleges küzdeniük. Ez az állítás voltaképpen helyes is, de csak akkor, ha nem számolunk a változásokkal. Merthogy a világban minden mozgásban van, minden átalakul, és a jövőt az nyeri meg, aki időben megteszi a szükséges lépéseket. Orbán Viktor már akkor nyíltan beszélt a keleti térség politikai és gazdasági felértékelődéséről, már akkor figyelmeztetett a harmadik világból ránk leselkedő veszélyekre, amikor más uniós politikusok még az eurózóna zavartalan működése felett örvendeztek. Azóta az Egyesült Királyság eldöntötte, hogy kiválik az unióból, Trump győzött Amerikában, megindult a milliós bevándorlás kontinensünkre, terrorcselekmények rázták meg az európai nagyvárosokat. Orbán Viktor viszont már akkor lépett, amikor Európa még nyakig ült a saját illúzióiban. Már akkor kerítést állított a déli határra, már akkor üdvözölte Donald Trump elképzeléseit, már akkor figyelmeztetett a fogyasztói társadalmak csapdahelyzeteire, amikor ezért még büntetett az uniós gondolatrendőrség.

Sokan ma sem értik, hogyan olvashatta hajszálpontosan a jeleket, hogyan észlelhette idejében a veszélyt, és egyszersmind hogyan kínált biztos receptet még jóval a migránsválság előtt a magyar miniszterelnök. A lényeg: a tapasztalat és a következetesség. Orbán Viktor lassan három évtizede a politika első vonalában dolgozik, gyakorlatilag minden helyzetre vannak megoldási mintái (ami nem jelenti a merev szabálykövetést). Amikor tavaly februárban az olaszok Gyurcsány-klónja, az arrogáns Matteo Renzi odaüzengetett a visegrádiaknak, Orbán Viktor csak ennyit válaszolt: „Ez egy olyan szakma, a mienk, hogy nagyon meg kell becsülni a következő napot is, ha az ember megérte a hivatalában. Ezért szerénységre inteném magunkat arra vonatkozóan, hogy milyen ígéreteket tegyünk, meg vállaljunk 2020 utánra. Úgyhogy az ilyen típusú fölvetéseket a sok puskaport szagolt veteránok türelmével és nyugalmával szoktam fogadni. Majd meglátjuk, ki hol lesz 2020-ban, és mit fog akkor csinálni.”

És valóban. Matteo Renzi már most, 2017 első napjaiban sincs sehol. Mint ahogyan Werner Faymann osztrák kancellár sem. Vagy Victor Ponta román, Zoran Milanovic horvát miniszterelnök. Az európai színtéren azok a politikusok maradnak meg, akik otthon kiépítették a hatalmi bázisukat, és tapasztalt államférfiként valamennyit érdemben is hozzáadnak a közös ügyekhez.

A másik fontos vonás a következetesség. Vona Gábor például azzal éli fel a politikai jövőjét, és azért szükségszerű a bukása, mert következetlen, ezért hazug politikus. A Fidesznek nyolc évébe tellett, mire korszerű, betonbiztos alapokon álló polgári mozgalmat kovácsolt az egykori kis parlamenti pártból. Vona azt hiszi, hogy a szélsőjobboldali-betyársereges múltat egy tollvonással el lehet törölni, és csak elhatározás kérdése, hogy az ember néppárti vagy sem. A Jobbik vesztét az okozza majd, hogy következetlen és hazug módon beszéltek önmagukról, és ezzel identitás és hit nélkül hagyták politikai közösségüket.

Orbán Viktor ezt is pontosan látta előre. Azért hagyta elburjánzani a Jobbikot, mert pontosan tudta, hogy a magyar valóságba a posztkommunista baloldal eresztett gyökeret, a Jobbik csak jelenség: ahogyan felívelt, idővel le is csillapodik a proteszthangulat. Amíg az erők megoszlanak a két prolipártban, a Fidesz vezetője nyugodtan alhat. Ha pedig összekapaszkodik Gyurcsány, Vona és az MSZP, akkor az árulás szó szerint az emberek szeme előtt zajlik majd. A választó sok stiklit elnéz kedvenc politikusainak, de egyvalamit nem tűr: ha szemmel láthatóan hülyének nézik.

A magyar miniszterelnök ma Európa egyik legtekintélyesebb politikusa. Kezdetben magányos harcához egyre többen csatlakoznak, és immáron nagyhatalmi partnerei is vannak a magyar kísérletnek. Bármi is történjék 2017-ben, a „lázadás évében”, Magyarországon már kiépültek és működnek azok a struktúrák, amelyek az ország arculatához, a magyar emberek ízléséhez legközelebb álló politikát szolgálják. S miközben a rendszer finomhangolása lezajlott, maguk az emberek is megváltoztak. Lassan elhagyják a kispályát, és megpróbálnak a nagypályán helytállni. Elismerem: nagyon sok gonddal, bajjal zajlik ez az átalakulás. De hogy zajlik, arra bizonyság a csinosodó, gyarapodó Magyarország, az erősödő középosztály, a növekvő családi biztonság. A kísérlet már nem kísérlet többé. Magyarország nyerésre áll.