Valamikor azt mondták, hogy a honvédelem fontos dolog, kötelességünk harcolni a hazáért. Aztán azt mondták, hogy a honvédelem fontos dolog, de ne a hazánkért, hanem a szocializmusért harcoljunk. Majd azt hallottuk, hogy a honvédelem nem fontos dolog, és semmiért nem szabad harcolni.

Emlékszem, 1989 őszén, a leszerelésem után néhány héttel ott álltam, álldogáltam a szegedi Dugonics téren, ahol szolgálatmegtagadók győzködték az embereket, hogy pokolba a hadsereggel, éljen a világbéke, és osztogatták a virágokat, aki kérte, még puszit is kapott mellé. Én nem kértem puszit, ellenben arra gondoltam néhány szintén jelen lévő katonatársammal, hogy hol voltak ezek a srácok, amikor mi Reziben hegyi kiképzésen vettünk részt, amikor csúsztunk-másztunk az újdörögdi sárban, vacogtunk az éjszakai lőtéren, túrtuk a mocskos csajkából, amit találtunk benne? Nem a szimpla irigység, hanem a vaslogika mondatta velünk, hogy ha mi bevonultunk, mert be kellett, a Dugonics téri szónokok hogyan, miként úszták meg? Ha háború volna, csak mi harcolnánk? Életünket adnánk a hazáért, ezek meg árkon-bokron túl lennének három percen belül?

A honvédelem persze nem egyenlő a sorkatonasággal. És abban a formában, ahogyan megismertük a Magyar Néphadsereget, tarthatatlan volt a helyzet. Csakhogy a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket is. A sorkatonaság eltörlése óta felnőtt egy nemzedék, amelynek fogalma sincs arról, hogy krízishelyzetben mit tegyen. Fiatal férfiak százezreit nem tanították meg önálló gondolkodásra, bajtársiasságra, alkalmazkodásra, arra, hogy nem körülötted forog a világ, hogy mindig lesznek nálad erősebbek, és nem mindegy, mikor miért szólalsz vagy éppen nem szólalsz meg. S miután manapság huszon- és harmincéves magyar férfiak százezrei nem sajátították el a fegyverek alapszintű kezelését, nem képesek katonaként cselekedni, gondolkodni, mozogni, mérlegelni, ezért a mindennapokban is fájdalmas űr támadt. Igen, a válsághelyzeteket a mai srácok nem tudják úgy elhárítani, ahogyan 1945-ben, 1956-ban vagy 1988-ban mások képesek voltak rá, pusztán azért, mert honvédelmi oktatásban részesültek. Arról nem beszélve, hogy manapság a Magyar Honvédség társadalmi kapcsolatai, megítélése, ezzel együtt a honvédelmi nevelés messze nincs a szükséges nívón.

Szerintem semmi akadálya, hogy visszacsempésszük a mindennapokba a honvédelmi oktatást. Hogy azt mondjuk: ahogyan a megfelelő nyelvvizsga nélkül nincs diploma, úgy mostantól honvédelmi alapképzés nélkül sem lehetséges. A középiskola elvégzését, magát az érettségit szigorúan csak akkor szabadna államilag elismerni, ha az illető megfelelő honvédelmi oktatásban részesült. A fiatal férfiaknak két hónapos alapkiképzést kellene tartani, az ilyenkor szokásos lőgyakorlatokkal, alaki foglalkozásokkal, elméleti képzéssel, a fiatal nőknek pedig egészségügyi, logisztikai ismereteket taníthatnának. Ha valaki hite, meggyőződése miatt nem fog fegyvert, választhatja az alapkiképzés fegyverhasználattól mentes, polgári változatát. Bárki bármit választ, csak haszna származhat belőle: a civil életben is nélkülözhetetlen ismereteket ingyen és bérmentve elsajátíthatja.

Az utóbbi időkben két nagyon jó hírt hallottunk. Az egyik, hogy a kormány szorgalmazza a lőterek építését, elsősorban polgári célokra. Az Index és a 24.hu belső világában azonban működnek még a klasszikus munkásőrreflexek: azonnal megindult az óbégatás, hogy jaj, hogy lehet az emberek kezébe fegyvert adni, és egyébként is, miért militarizálják a gyerekeket? Mi erre csak mondjuk azt, hogy nem 1959-ben járunk, hanem 2017-ben, a társadalomnak joga van a fegyveres önvédelemre, és még inkább joga van a honvédelmi neveléshez, szóval, semmi baj a lőterekkel, semmi baj a polgári célú fegyverhasználattal, a sportlövészettel. Személy szerint sokkal jobban örülök, ha a gyerek honvédelmi oktatáson kispuskával lő, mint ha nyolc órát tölt a számítógép előtt. Könnyen meglehet, militáris apuka vagyok, de legalább bevallom.

A másik jó hír, hogy Honvédelmi Sportszövetség (HS) néven újjáéledt a hajdani Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ). A pártállam szinte egyetlen jó húzása volt a szóban forgó szervezet. Nemcsak lövészetre jártunk, de szabad­idős és sporttevékenységek egész sorát űzhettük az MHSZ örve alatt, a búvárkodástól az ejtőernyőzésen át egészen a jogosítvány megszerzéséig, csupa-csupa hasznos dolgot. Remélem, hogy a HS élére áll a fiatalság hazafias, korszerű nevelésének – igény is volna rá, a haszna meg egyenesen felbecsülhetetlen. Mint hallom, máris nyári katonai táborokat szerveznek, együttműködnek a szakági sportszövetségekkel, keresik a kapcsolatot az iskolákba – igen, pont erre van szükség. Lövészetre, vívásra, küzdősportokra, tereptanra, elsősegélynyújtásra, mindenre, ami helytállásra tanít és tartást ad.

Ténykérdés, hogy bármilyen hagyományos férfiszerep felerősítése, hasznos, sőt nélkülözhetetlen ismeretekkel kiegészülve épebb, egészségesebb férfiakat ad majd a magyar társadalomnak – a férfiak és nők, vagyis a társadalom teljes megelégedésére. Nem olyan bonyolult ez. A férfiak szeretnek egyszerre lépni, és csillog a szemük, ha célra tarthatnak, mert a vérükben van, ahogyan a nőknek az élet dolgainak elrendezése, a gondoskodás, a család összetartása. Nemi sztereotípiák? Kétségkívül. De a sztereotípiák mögött ott fészkel a boldogság, az atipikus magatartásformák mögött meg a büdös nagy nihil. Biztosan izgi kilépni a nemi szerepekből, de kösz, elég volt, amit láttam, inkább maradok, aminek megszülettem. Imádok férfi lenni, tehát lőteret akarok, jogom van hozzá. És ne állj elém, hülye­gyerek!