Talán kissé közhelyszerű és meghaladott is a „médiáról” mint olyanról negyedik hatalmi ágként beszélni: egyfelől, mert tényleg minden második cikk, publicisztika – főleg, ha valami zavar keletkezik a balliberális oldalon – erről szónokol. Másrészt pedig azért, mert mára, a poszt-posztmodern korban nehezen értelmezhető a hatalmi ágak „tradicionális” elválasztásának rendszere: pontosabban az az alapelv, hogy ezen ágensek lényege egymás ellenőrzése. Itt ugyanis (már) nem ellenőrzésről, hanem sokkal inkább befolyásolásról van szó, egymás hatásköreibe történő „belenyúlásról” (ld. alkotmánybíróságok jogalkotó tevékenysége a világ számos pontján). Ráadásul már rég nem érvényes a Montesquieu-féle hármas felosztás sem: hiszen hova teszi az ember nemcsak a „médiát”, de akár az említett alkotmánybíróságokat, számvevőszékeket vagy nemzetközi szervezeteket a törvényhozói-végrehajtói-rendesbírói triászon belül?

Mindezen kavar ellenére – vagy éppen ezért – természetesen a médiának, általánosságban az audiovizuális kultúrának megkerülhetetlen szerepe van folyó magán- és közéleti ügyeinkben. És ez azért van, mert aki uralja a nyelvet, valójában azé a hatalom: végső soron azé a múlt, a jelen, de talán a jövő is. Az eseményeket, a körülöttünk zajló dolgokat – gondolatátvitel híján legalábbis egyelőre – az emberi interakciók során legfőképpen verbális, képi és írásos gesztusokkal tudatjuk, továbbítjuk, értelmezzük. Nem kizárólag, de főleg a nyelv, a kommunikáció által alakul a magánszféra és a politikum nyilvánosságának ember számára értelmezhető, felfogható tere. Az e teret „beható” keretezésre, az események, jelenségek ilyetén interpretálására egy mediatizált, tehát médiaközpontú tömegtársadalomban pedig – mily meglepő – a médiának van a legnagyobb akciógrádiusza. (Hogy racionális vagy emocionális szempontok alapján aztán kinek hiszünk jobban, a szomszédnak, a barátnak vagy a szimpatikus monotonitással a kamerába beszélő hírfelolvasónak, az persze más kérdés.)

A média szerepéről úgy általánosságban folyó viták fókuszában pedig az elmúlt időszakban az online vs. „hagyományos” sajtó versenye, vetélkedése állt és áll: talán inkább nem is a felületeké (internetes vagy nyomtatott, tv-s/rádiós), hanem inkább hogy ki (és hogyan) állítja elő a tartalmat, melyet azután különböző fizikai eszközökön vagy netes platformokon fogyaszt a „kedves vevő”. A „netes tartalomgyártáshoz” (blogok, vlogok, Facebook-odalak stb.) pedig az a jellemzően progresszív körökben népszerű vágy fűződött, hogy „Az internet”, azon belül is igazából az alapvetően alulról, magánkezdeményezésre kialakuló hír- és véleménygyártás és megosztás majd „demokratizálja” a világot, megdönti a hagyományos struktúrákat, hiszen az emberek a „klasszikus” médiafelületeket kikerülve, közvetlenül oszthatják meg híreiket, véleményüket, önmagukat másokkal. Ennek csúcsa volt pár évvel ezelőtt a közösségi média demokratizáló szerepéhez kapcsolódó remény – ld. „Twitter-forradalom” és arab tavasz –, mely lényegében azt tételezte, hogy a nagy médiakonszernek és államhatalmak összejátszásából fakadó deficitek nemcsak ellensúlyozhatóak, de lényegében anullálhatóak is az internet vívmányaival. Csakhogy kisült – bár ezt a genderfluiditás korában talán már nem is annyira frappáns mondani –, hogy „töke van a menyasszonynak”.

Az Economist szentelt az ügynek pár héttel ezelőtt egy külön riportot, mely azon sopánkodik, hogy az „internetet eredetileg azzal a szándékkal hozták létre, hogy a világ kevésbé centralizált legyen, de éppen ennek az ellenkezője valósult meg (…), a decentralizás pedig végső soron a demokrácia kérdése”. Ahogy Sir Tim Berners-Lee, az „internet egyik atyja” fogalmazott: „az internet kudarcot vallott abban, hogy elhozza a sokunk által vágyott pozitív, konstruktív társadalmat” – hogy mit ért ez alatt, hát hármat találgathatunk… Jól jellemzi az „internetalapítás” hangulatát egy másik „atya” vallomása: „Elutasítottuk a királyokat, elnököket és a többségi szavazást. Amiben hittünk, az a majdnem teljes konszenzus és egy működő kód.” De ahogy a liberális demokráciák megjövendölt világszintű győzelme beteljesületlen prófécia maradt, úgy az internethez mint előbbi cél eléréséhez használt eszközhöz fűzött liberális vágyak sem elégíttettek ki.

Hogy miért? Egyrészről mert az internet tértől és időtől történő függetlenségéről szóló tétel badarságnak bizonyult – legalábbis amíg valamilyen, jellemzően IT-mamutok és/vagy államok által birtokolt fizikai hálózat szükséges a jelek továbbításához. Másfelől az internet, pontosabban az átlagfelhasználók által internetként használt Facebook, Google és társai egyáltalán nem bázisdemokratikusan, hanem centralizáltan működnek, például központi protokoll alapján szűrik, formálják a látszólag véletlenszerűen, a felhasználók által megosztott-kínált tartalmakat. De a választ arra, hogy igazából miért is nem teljesíthette be eredeti, liberális küldetését az internet, alapvetően magában a liberális habitusban találjuk meg: ahogy azt az amerikai konzervativizmus egy neves alakja sok-sok évvel ezelőtt megállapította, „a liberálisok azt állítják, hogy meghallgatják mások véleményét, de megdöbbennek és megsértődnek, mikor rájönnek, hogy valóban van más vélemény is”. A „fake news”, azaz álhír-(anti)kultusz ennek lakmuszpapírja. A liberálisok ugyanis úgy gondolták, hogy mivel a világ előtt csak egy út van, a liberális demokrácia útja, ezért az internet ezen szemléletmódnak lesz úttörő harcosa, virtuális igrice – majd amikor rádöbbentek, hogy a net az „csak” egy csatorna, egy felület, mely nem pusztán a fősodorhoz tartozó liberális vélemények, hanem más irányultságú tartalmak terjesztésére is használható, azonnal az internet szabályozásáért, lényegében az általuk elviekben preferált szólásszabadság korlátozásáért kiáltottak. Hisz bár morálfilozófai alapállításuk szerint minden igazság kizárólag szubjektív lehet, az mégse járja, hogy az ő igazságukon kívül más igazság is létezhet! Így például az illegális migránsok tömeges és dömpingszerű határkerítés-átvágásait, lényegében az anarchiát ünnepként bemutató tudósítások és vélemények hírnek, addig a migránsok által elkövetett erőszakos cselekményeket bemutató képsorok álhírnek minősülnek. És hát egy szabályozott internet, ahol politikai alapon szűrik és cenzúrázzák a tartalmakat, hát az nem az a szabad internet, melyet az „ősatyák” megálmodtak…

De mi is valójában ennek az egésznek a lényege, a „rejtély titka”? Talán az, hogy mivel a netes közvetítőfelületek világmegváltó küldetése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a hangsúly el- vagy visszatolódik magára a tartalom-előállításra, melyben a „hagyományos médiának” – egész egyszerűen profibb mivolta miatt – még mindig hangsúlyos szerepe van. (Jó dolog a Facebookon hobbiból tüntetést meg csoportot szervezni, de összehasonlíthatatlan egy éjjel-nappal működő, bejáratott infocsatornákkal rendelkező szerkesztőséggel.) Nem hiába látjuk, hogy a „hagyományos médiát” temető kurrens szólamok ellenére a valóban jelentős befolyásoló erővel bíró nemzetközi, „nyugatos”, jellemzően liberális lapok, médiaműhelyek nem húzzák le a rolót. Persze, „racionalizálnak”, a New York Times is összevonja a nyomtatott és az online szerkesztőségét, a BBC vagy a CNN sem küld már a világ minden tájára forgatócsoportot, hanem a tudósító webkamerán jelentkezik be – de működnek és vígan, a jól megszokott main­stream módon igyekeznek befolyásolni a nyilvánosságot a maguk szája íze szerint.

És őszintén szólva ezért lármáznak idehaza is minden esetben, mikor a jobboldal át- vagy visszafoglalja egy-egy kis szeletét a „hagyományos médianyilvánosságnak”. Mert persze, kormányt buktatott már itt a Milla, a HaHa meg a Független Diákparlament („na az meg mi?”, kérdheti joggal az olvasó!), de tudják: korszaképítéshez – ahogyan ezt ők ugyanúgy tették – igazi médianyilvánosság kell. Meg persze jó és győztes politika. A történelmet ugyanis a győztesek írják. De ez legyen majd egy másik írás témája.