A nagy populista-nemzeti áttörés, úgy tűnik, elmarad a francia elnökválasztásokon. Az első fordulóban sokan még másfél hónappal ezelőtt is Marine Le Pen tarolását jósolták, hogy aztán mára minden előzetes forgatókönyvet keresztülhúzzanak a francia polgárok – nem emberek, polgárok! Ugyanis az élen egy olyan független jelölt végzett, akinek Előre! mozgalma mindössze egy éve bontott zászlót a francia közéletben. És bizony korántsem a nagy lázadók birodalmából érkezett, hanem egyenesen a centrista, konszolidáló és reformáló politikai erőtérből, amelyik a lázadás szempontjából inkább konzervatívnak mondható. A francia belügyminisztérium adatai alapján, az összes körzet 35,5 millió szavazatának összeszámolása után, Emmanuel Macron 23,75 százalékkal vezetett, míg Le Pen 21,53 százalékon állt az első forduló végén. A részeredmények alapján Macron végleges eredményét 24,1 százalékra becsülik.

A második forduló végén is nagy valószínűséggel Macron végez az élen, ugyanis a mostani forduló további helyezettjeinek szavazói közül jóval többen fogják őt támogatni, mint a radikális jobboldali, muszlimellenes Marine Le Pent.

A konzervatív François Fillon 19,91, a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon pedig 19,64 százalékon állt a nem hivatalos eredmények szerint. A kormányzó szocialisták elutasítása viszont jól megmutatkozott az eredményükben. Jelöltjük, Benoît Hamon ugyanis még a felmérésekben jelzettnél is rosszabbul szerepelt, és történelmi mélyrepülést mutatva, a szavazatok alig több mint 6 százalékát szerezte meg.

Ha tehát nem is volt nemzeti radikális lázadás Franciaországban, de mindenképp a fennálló pártelitekkel szembeni eredmény született Macronnal. Fillon és a konzervatívok, valamint Hamon és a szocialisták, vagyis az elnökválasztások legtöbb második fordulóba bekerült pártjai és jelöltjei most kiszorultak egy teljesen új mozgalom és a nemzeti radikálisok uralta politikai térből.

Macron győzelme azért is tűnik biztosnak, mert Fillon máris bejelentette Macron támogatását a második fordulóban, s elég kevés a valószínűsége annak is, hogy baloldali szavazók vándoroljanak a Nemzeti Front elnök asszonya mellé, sőt valószínű, hogy majd mindegyik párt – Le Penéken kívül – felsorakozik Macron elnöksége mellett. Valahogy úgy, mint ahogyan Alexander Van der Bellen független-zöld jelölt mellett felsorakozott az egész osztrák pártelit – miután kiszorultak a függetlenek és nemzeti radikálisok közötti versenyből.

Persze, ilyen értelemben Ausztriában sem volt lázadás, ha azt csakis a Szabadságpárt elnökjelöltjének győzelme jelentené. De hát mégiscsak történelmi vereséget szenvedett a két történelmi párt, az osztrák Néppárt és a szocialisták azáltal, hogy nem közülük került ki Ausztria elnöke, hanem egy zöld professzor és bizony egy Haider-utód nemzeti radikális versenyéből, és a teljes hagyományos pártelit be kellett hogy álljon Van der Bellen mögé, hogy nagy nehezen, megismételt választáson, migráns hátterű szavazók tízezreivel végül legyőzzék Norbert Hofert, az FPÖ jelöltjét. 74 százalékos részvétel mellett Van der Bellen 53,3 százalékot ért el, míg ellenfele, a bevándorlásellenes Norbert Hofer 46,7-et. Az ÖVP és az SDP meg mindössze külső támogatóként volt jelen a versenyben a nemzeti radikálisokkal szemben riogatva a választókat a „szélsőjobboldalizással”.

Vagyis ha nem is volt lázadás, azért a történelmi pártok és elitek elutasítása elég világosan megmutatkozott magában a versenyben és annak szereplőiben is.

És persze nem volt lázadás Hollandiában sem. Miközben mindenki a radikális bevándorlás- és muszlimellenes Geert Wilders és Szabadságpártjának győzelmét jósolta, végül Mark Rutte holland miniszterelnök pártja, a Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért győzött a szavazatok 21 százalékát megszerezve. Wilders és a Szabadságpárt itt is második helyre szorult. A lázadás tehát formálisan elmaradt. Igen ám, de az azt megelőző hetek kormányzati lépései olyanok voltak, hogy azok után bizony maga Wilders is megnyalta a tíz úját, s bizony a holland radikális szavazók is honorálták Rutte lépését, amit a török népszavazási kampány Hollandiából való kitiltásáért tett. A török politikusok kitiltása és a török kampányrendezvények betiltása holland földön bizony nem túl hagyományos liberális lépés. Abban a megváltozott hangulatú holland szavazók akaratának érvényesítése jelentkezik, amelyet már nem hagyhat figyelmen kívül egyetlen hagyományos politikai erő sem, ha életben, vagy kormányon akar maradni. Hollandiában ez történt. Nem volt lázadás, de azért nem, mert a politikai elit szinte a kampánytankönyv szerint tett eleget az elégedetlenkedő tömegek igényének. S mivel hitelesen tette, ezért nem is vándoroltak el tőle a szavazók a lázadókhoz. De a lázadók így is az ország második politikai erejét adják. A 150 fős holland parlamentben a Néppárt a Szabadságért és a Demokráciáért (VVD) 32, a Szabadságpárt (PVV) pedig 19 képviselői mandátumot tudhat magáénak, miközben a törvényhozásban összesen nyolc párt szerzett mandátumot.

A britek kilépése az EU-ból már ténykérdés. Theresa May pont most kezdeményezte, hogy előrehozott választások legyenek Nagy-Britanniában. És hogy mindeközben a UKIP a szétesés szélén van? Egyelőre igen. De ettől nincs szét­esőben a kilépést levezénylők politikai ereje. Sőt May asszony pont azt akarja, hogy a konzervatívok megerősödve kerüljenek ki az előrehozott választásból, olyan felhatalmazással, amellyel még a legkeményebb EU–brit kérdéseket is nagy társadalmi és politikai támogatottság mellett tudják végigtárgyalni. És nem az EU-ba visszakúszás, hanem a legnagyobb brit függetlenség és haszon mellett.

Persze ez sem lázadás, ha úgy vesszük, de hát megint csak azért nem, mert a politikai osztály – jelesül a konzervatív pártelit – azt a programot hajtja végre, amire a polgárok többsége a népszavazáson voksolt. Boris Johnson kivételével ma azok kérnek felhatalmazást a kilépés levezénylésére, akik korábban az EU-ban maradás mellett kampányoltak még Cameron kormányában vagy pártjában.

Ha ez nem is lázadás, azért nem mondhatjuk hagyományos politikai mozgásnak. Mindenképpen jelentős társadalmi, politikai változás mutatkozik meg benne.

És úgy tűnik, hogy e változás Németországban is érik. És egyelőre úgy látszik, a hagyományos lázadásként felfogott nemzeti radikális „bumm” ott is elmarad. De nem azért, mert az Alternatíva Németországért párt radikálisai és konszolidáltabb jobboldalijai között konfliktus támadt, hogy mennyire legyenek radikálisok. Nem ezért. Hanem mert Merkel szembenézett önmagával és kimondta, hogy hibázott. Nem sokan tették ezt meg Európában. Nem sokan mondták ki, hogy „elhibázott volt, ahogyan a helyzetet kezeltük”. És bizony ugyanúgy, mint Ausztriában a Kern-kormány, a Merkel-kabinet is rájött, hogy valóban lázadás lesz, ha nem változtat. És e változtatást egy nagy önkritikával meg is indította. Vagyis változtatott. És ezt társadalmi, politikai nyomásra tette.

Ő alkalmazkodott és nem erőltette tovább a maga álláspontját. S e változást – az elégedetlenkedők hangjának meghallása mellett – szavazatokra is tudta váltani a pártja. A Saar-vidéken Merkel CDU-ja nemcsak nyerni tudott, hanem még 5,5 százalékkal növelni is tudta korábbi 35,2 százalékos eredményét és 40,7 százalékával majdnem 12 százalékot vert a második helyen végző szocialistákra a március végi választásokon. Az AfD pedig mindössze 6,2 százalékot ért el.

Persze, a már muszlim tagozattal is rendelkező kereszténydemokraták bőszen számítanak a közel ötmillió muszlim szavazóra is, akiken „csak” a szocia­listákkal osztoznak, hiszen a nemzeti radikálisok legfőbb jellemzője a bevándorlás- és muszlimellenesség.

És az őszi választások még olyan versenyt sem hoznak majd, mint amilyet Franciaországban láttunk, látunk. Mert hát Merkel és Schulz kancellárjelölti viadalából nagy lázadás semmiképp nem olvasható majd ki. Sőt a nemzeti radikális, populista oldal szemszögéből az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De azért azt nem lehet állítani, hogy nem ment végbe radikális fordulat a merkeli politikában azóta, hogy Merkel „meg­gyónta” bűneit. Egyre szigorúbbak az idegenrendészeti eljárások. Egyre több a kitoloncolás. És a lényeg: egyre kevesebb a beengedő intézkedés.

Vagyis, ha lázadás nem is volt és láthatóan nem is lesz, azért az nem mondható, hogy valami gyökeres változás a korábban képviseltekhez képest nem állt be társadalmi nyomásra a német politikai osztályban a migráció ügyében.

Ahol viszont lázadásnak egyelőre nyoma sincs, az Olaszország és Görögország. E két államban szép lassan már nem tudja az ember, hogy minek kéne bekövetkeznie ahhoz, hogy a politikai osztályt leváltsák, vagy változásra késztessék? Az olasz populista Öt Csillag Mozgalom most épp liberális irányba akar vonulni, míg Görögországban még egy népszavazás sem tudta nemzeti irányba vinni a Ciprasz-kormány gondolkodását, ahogy a görög nép is csak némán elszenvedi egyfelől, amit az EU művel, másfelől, amit Törökország művelt vele migránsügyben.

És ha már Törökország. Na aztán, ha valahol nincs lázadás, akkor Törökországban nincs. Kérdés, hogy a török nép próbálkozna-e egyáltalán azzal, hogy Erdogan szultánt ledobja magáról. Egy talán megkérdőjelezhető tisztaságú, az európai normáknak ellentmondó népszavazáson, de 51 százalékkal mégiscsak Erdogan hatalmának kiterjesztése melletti eredmény született. Lázadás? Ugyan. Ha Törökországban nem is, de a nyílt lázadások elmaradása mellett is, jelentős változáson megy át Európa nemzeteinek politikai osztálya és politikai kormányzása.