Angela Merkel valószínűleg épp a musz­lim népvándorlás siettetésének ügye miatt nem vett részt az utóbbi évtized egyik legfontosabb szimbolikus döntésében a német Bundestagban. Így nem is szavazta meg az örmény népirtás elismerését Törökország részéről az első világháborúban. Márpedig a döntésnek óriási jelentősége van. Különösen most, amikor Európa kapuit szabad beutazásért, vízummentességért döngeti Erdogan rendszere, azért cserébe, hogy ne engedje Ázsia összes népét, de különösen a Közel-Kelet muszlim nációit az öreg keresztény kontinensre.

A kormánypártok – a CDU–CSU-pártszövetség és a szociáldemokrata párt – és az ellenzéki Zöldek közös indítványát a képviselők egy ellenszavazat és egy tartózkodás mellett fogadták el. A határozat szövege már régóta készült, s a több évig tartó politikai viták után végre Németország is elismerte, hogy amit Törökország művelt az örményekkel, az népirtás volt. E kifejezés összesen négyszer szerepel a határozat szövegében, ami rögzíti, hogy az Oszmán Birodalomban az ifjútörök kormány utasítására 1915. április 24-én megkezdett tervszerű üldöztetés és megsemmisítés több mint egymillió örmény nemzetiségű áldozatának sorsa „példaszerűen mutatja meg a tömegpusztítások, etnikai tisztogatások, népcsoportok elűzése és bizony a népirtások” XX. századi történetét.

A német képviselők határozatukban rámutattak arra is, hogy a Német Császárságnak – mint az Oszmán Birodalom legfőbb szövetségesének – „szégyenletes szerepe” volt a történtekben, és szövetségesi hallgatásukkal bizony fedték a török bűnöket. Merthogy az akkori császári Berlin pontosan tudta a népirtás tényeit, diplomatáinak jelentései alapján, tudták az örményeknek három gyilkos török pasa, Enver, Dzsemal és Talat által szervezett, kínzó és nyíltan népirtó sivatagi deportálásait, mégsem tett semmit „ezeknek az emberiesség elleni bűntetteknek” a megakadályozásáért.

Mint háborús szövetséges, a Német Császárság katonai és polgári formában egyaránt jelen volt az Oszmán Birodalomban. Katonailag a fenyegető Oroszország ellenlábasa volt, míg üzletileg a számtalan kisebb kereskedelmi befektetés mellett leginkább egy Berlintől a Közel-Keletig húzódó vasútvonal, a bagdadi vasút megépítésében lobbizott a Portánál.

Ezért hát, jó szövetségesként és némi ezüstpénz reményében, száját, fülét befogta a török vérengzések kapcsán, s hagyta, hogy az ifjútörök vezérek a legkegyetlenebb népirtásokba kezdjenek. A mészárlások egyik leghíresebb tanúja Armin T. Wegner, egy német tábori orvos volt, aki szembeszállt az állami cenzúrával és több száz fényképet készített a deportált és éhező örményekről az észak-szíriai táborokban. Képei ma is a legfőbb bizonyítékok mindazon szörnyűségekre, amit az akkori török állami, katonai gépezet elkövetett a keresztény örménységgel.

A német diplomáciát báró Hans von Wagenheim, majd később gróf Paul Wolff-Metternich nagykövet vezette. Wagenheim számos nyugtalanító beszámolót kapott konzuljaitól az Oszmán Birodalom minden részéről. Adana tartományból Eugene Buge konzul jelentése szerint a helyi ifjútörök vezető megesküdött, hogy megöl és legyilkol minden örményt, aki túlélte a deportációs meneteket. 1915 júniusában von Wagenheim táviratot küldött Berlinbe, ebben jelentette, hogy Talat elismerte: „a deportálások nem kizárólag katonai megfontolásokból történtek.” Egy hónappal később arra a következtetésre jutott, hogy „nincs többé kétség afelől, hogy a Porta ki akarja irtani az örmény fajt a Török Birodalomból.”

Amikor Wolff-Metternich lépett von Wagenheim helyébe, ő is hasonló táviratokat küldött: „A Bizottság [Egység és Haladás, az ifjútörökök] az utolsó életben maradt örmények elpusztítását követeli és a kormánynak meg kell hajolnia előttük (…) Minden tartományi elöljárósághoz kirendeltek egy bizottsági képviselőt (…) Az eltörökösítés annyit tesz, mint kiűzni, megölni és elpusztítani mindent, ami nem török.”

A már említett bagdadi vasútvonalat építő német munkások és mérnök vezetőik is beszámoltak arról, hogy marhavagonokban összezsúfolt és a vasúton szállított örményeket láttak. Franz Gunther, a bagdadi vasút kivitelezését finanszírozó Deutsche Bank képviselője fényképeket juttatott el az igazgatóihoz, és kifejezte szorongását, amiért csendben kellett maradnia ilyen „vadállati kegyetlenség” láttán. Otto von Lossow vezérőrnagy, helyettes katonai attasé és az Oszmán Birodalomban német katonai meghatalmazott követ, két évvel a legsúlyosabb örményirtások után, 1918-ban egy Batumban rendezett konferencián a következőt mondta a török szándékokról:

„A törökök belekezdtek a transzkaukázusi örmények teljes kipusztításába (…) A törökök politika célja, mint már mondtam, az örmény kerületek birtokba vétele és az örmények kiirtása. Talat kormánya el akar pusztítani minden örményt, nemcsak Törökországban, hanem az országon kívül is. Azoknak a jelentéseknek és híreknek alapján, amelyek eljutottak hozzám ide Tifliszbe, aligha lehet kétség afelől, hogy a törökök annak a pár százezer örménynek is a megsemmisítésére törnek, akiket eddig még életben hagytak.”

Kressenstein császári vezérőrnagy ugyancsak nyíltan állította, hogy „az éhínséget okozó török államvezetés teljesen nyilvánvaló bizonyítéka (…) a törökök elhatározásának, hogy elpusztítsák az örményeket.” Max Erwin von Scheubner-Richter pedig az egyik legfontosabb diplomáciai dokumentálója az eseményeknek. Nemcsak feljegyezte a pusztításokat, hanem azokról több mint tizenöt jelentést is küldött Berlinbe Németország kancellárjának a „deportálásokkal és tömeggyilkosságokkal” kapcsolatban. Utolsó jelentése arról tudósít, hogy kevesebb mint százezer örmény maradt életben az Oszmán Birodalomban; a többit kipusztították. Scheubner-Richter részletesen leírta az oszmán kormány módszereit, kitérve a különleges szervezetre és a népirtás más bürokratikus eszközeire.

De hiába! A Német Császárság hivatalos politikája sunnyogott, mint ma Merkel. Semmit nem tett. Hagyta, hogy az örmények pusztuljanak. Sőt a náci Németország számára pont Törökország lett a jó példája a népirtó államnak. A „végső megoldás” kapcsán jól ismert Hitler elhíresült mondata, amivel a náci párt vezéreit nyugtatta: „Ki emlékszik ma már az örményekre?”

A Bundestag határozatában – amelyet tehát Angela Merkel nem szavazott meg, és távollétével Erdogan török elnök szégyenteljes megnyilatkozásait nem akarta ezáltal magára venni – Németország vállalja a történelmi felelősségét, amelyből az is következik, hogy ösztönöznie kell az örmény–török megbékélést. A Bundestag megemlékezése a 101 éve kezdődött népirtásra az örmény nép, „a világ legősibb keresztény népe iránti különleges tisztelet” kifejeződése is – áll a határozatban.

A történelmi szavazásról Angela Merkelhez hasonlóan mások is meglógtak. Szintén hivatalos elfoglaltságra hivatkozva nem vett részt a szavazáson Sigmar Gabriel alkancellár, az SPD elnöke és a szociáldemokrata külügyminiszter, Frank-Walter Steinmeier. Vagyis a teljes élvonalbeli diplomáciai spektrum elszökött a szavazásról, s nyilván majd ők lesznek azok a következő választáson, akik nyugodt szívvel kopogtathatnak a török szavazatokért, hiszen ők ott sem voltak az ominózus történelmi szavazáson, s persze a törökök nem olyan hülyék, hogy mindezt ne értsék gesztusnak.

De bizony az örmények sem olyan hülyék! Sem Örményországban, sem szerte a diaszpórában. Pontosan tudják és számon is tartják, hogy kik azok, akik elárulták őket némi júdási ezüstpénzért, vagy – ahogy az azeri baltás gyilkos elengedése kapcsán jeleztem – egy maréknyi dollárért. S ugyanígy tartja számon mindazokat is, akik vele jót tettek, befogadták, enni adtak neki, vagy történelmi sebeire valamiféle gyógyírt adtak.

Németország – az említett sunyi, musz­lim szavazatokért nemzetüket elárulók kivételével – most elégtételt adott az örményeknek. A történelmi hallgatás és cinkos, szövetséges bűnrészesség után végre kimondta: történelmi bűnt követett el Törökország a keresztény örmények kiirtására tett kísérletével és történelmi bűnt követett el a Német Császárság azzal, hogy mindezt a törökök legnagyobb szövetségeseként hagyta.

A világon a keresztény országok legnagyobb része elismerte e tényt. Parlamentjeik határozatai az örmény genocídium kapcsán egyben kiállásnak is felfoghatók a kereszténység mellett is. Sajnos Magyarország nem tartozik ezen államok közé. S bár a magyar–örmény történelmi kapcsolat és történelmi együttélés Apaffy Mihály fejedelemtől és az általa befogadott, letelepített négyezer örmény család magyarországi, erdélyi megjelenésétől kezdve mintaértékű volt, ma a világ örménysége mégis értetlenül áll a második Orbán-kormány magatartásával szemben az azeri, muszlim baltás gyilkos elengedése kapcsán, aki álmában, előre megfontoltan, békepartnerségi esemény keretében végzett egy ártatlan örmény katonával Budapesten, ahol a biztonságát a magyar rendező félnek kellett volna biztosítania.

Egy maréknyi dollárért, vagy annak ígéretéért a keresztény örmény vérét semmibe vette az Orbán-kormány, s elengedte haza Azerbajdzsánba az azerit. A magyar diplomácia majd ezért kell hogy bocsánatot kérjen egyszer az örményektől. Mert nem lehet mást tenni. És remélhetően eljön majd annak is az ideje, hogy Magyarország ténylegesen bekapcsolódik abba a keresztény európai államközösségbe, amelyik morális kötelességének érzi, hogy kiálljon az örmény népirtás ténye mellett, s morális tartást mutasson azon török politika ellen, amelyik 101 év után is arcátlanul tagadja, hogy elkövette a népirtás bűnét a keresztény örményekkel szemben. (Fenti sorok a szerző magánvéleményét tükrözik – a szerk.)