Izgalmas vitára, de talán inkább együttgondolkodásra hív Szentesi Zöldi László kollégánk a nemzeti radikalizmus mibenlétét, múltját, jelenét, jövőjét illetően (Demokrata 2018/26. szám). A véleménycsere mindig hasznos, mert adott esetben új szempontokra hívja fel a figyelmet, és inspirál. Ami azt illeti, a konzervatív, nemzeti oldalon sokkal több efféle disputára volna szükség, hiszen a nagy jobboldali tábor bár fegyelmezett és lojális, de korántsem egyszínű falanszter.

Fotó: MTI, archív, illusztráció

Ahhoz, hogy a nemzeti radikalizmusról elmélkedjünk, szükséges a fogalmak tisztázása. A radikalizmus önmagában eredetileg a fennálló viszonyok gyökeres megváltoztatására irányul. Koherens „népboldogító”, társadalommérnökösködő ideológiaként a szabadkőműves hátterű polgári radikalizmus jelzős szerkezet formájában bukkant fel a magyar politikatörténetben. E felforgató dogmarendszer az 1918-as hazaáruló országvesztéssel – időlegesen legalábbis – sajnálatosan elérte gyalázatos célját.

A radikalizmus mint attitűd azonban más világnézetek megvalósítási módja is lehet. A nemzeti radikalizmus szókapcsolatot – amint arra Szentesi Zöldi László is utalt – Bajcsy-Zsilinszky Endre alkotta meg 1931-ben e címmel megjelent munkájában, amelyben a magyar múltban gyökerező, szerves, de jelentős társadalompolitikai-államszervezési reformelképzeléseit foglalta össze.

„Nemzeti radikalizmusnak neveztem el a rendszert, melyet gondolatban fölépítettem, mert úgy érzem, hogy a gyökereiben újjászülető magyar nacionalizmus mellett ma nehéz belső és külső helyzetünkben, évszázadok rettenetes mulasztásai és tíz elfecsérelt drága esztendő után nincsen semmi, amit nagyobb erővel kellene hangsúlyozni, mint a reformok gyökerességét és e politika gyorsított ütemét” – írja Bajcsy-Zsilinszky, akinek nemzeti radikalizmusa tehát a magyar identitást alapjaiban megrendítő, a gazdaságszerkezetet is szétzúzó trianoni békediktátum nyomán előállt krízishelyzetre kínált megoldást.

E krízis nemcsak az ezeréves magyar állam összeomlását követő társadalmi zavarodottságban öltött testet, hanem a dualizmus liberális társadalom- és gazdaságpolitikája által előidézett szociális válságban is, amit az internacionalista szélsőbaloldali agitáció meglehetős sikerrel igyekezett meglovagolni.

Válságreakcióról volt tehát szó, amelynek azonban megvoltak a maga történeti előzményei. Ilyen előképnek tekinthetők nemcsak a Szentesi Zöldi László által említett kuruckodó, ’48-as, Kossuth-párti plebejus szerveződések, hanem a Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök által emblematikusan fémjelezett keresztényszociális felfogás is, amelyek a népi írók mozgalmában is visszaköszöntek.

Összességében e nemzeti radikalizmus eszmei alapjait a magyar múltból táplálkozó népi-nemzeti szemléletű nacionalizmus és a társadalmi feszültségeket kiegyenlíteni szándékozó, de a nemzetpusztító bolsevik osztályharcot elutasító, helyette keresztény etikai alapokon álló szociális érzékenység adta. E világnézetnek 1945 után értelemszerűen nem volt lehetősége megjelenni, szervezetten csak az 1987-es lakiteleki tanácskozáson megszerveződött eredeti Magyar Demokrata Fórum gondolatiságában bukkant fel, hogy aztán később az MDF Csurka István fémjelezte népi-nemzeti szárnyának, majd az annak bázisán megalakult Magyar Igazság és Élet Pártjának lényegévé váljon.

Az újkori nemzeti radikalizmus lényege a MIÉP programját tömörítő „megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni” hármasságban foglalható össze, ami 180 fokkal – tehát radikálisan – szemben állt a rendszerváltozás időszakának társadalombomlasztó, tudatzüllesztő, kultúrátlanító, vagyonvesztő balliberális politikájával.

A 2000-es évek átalakuló nemzeti radikalizmusa e biztos értékalapot részben elvesztette, és elsősorban érzelmi megközelítésű, zsigeri protest életérzéssé vált a rendszerváltoztatás átmeneti rendszerének erkölcsi mélypontját jelentő Gyurcsány-érában. Így sodródhattak átmenetileg egy táborba a közös ellenség elleni fellépés jegyében az eredeti nemzeti radikálisok ilyen-olyan ideologikus csodabogarakkal és szilárd eszmei alapokat nélkülöző, pusztán az elemi igazságérzet által vezérelve, összetett problémákra egyszerű válaszokat adó, utcára vonuló dühös tömegekkel egyaránt. Az időközben megsemmisült MIÉP helyére a 2006-os felhajtóerő által felröpített, de a MIÉP erős értelmiségi bázisát nélkülöző Jobbik próbált beállni. Az ökoszociális nemzetgazdaságot zászlóra tűző, radikális változást követelő és ígérő párt sikerrel robbant be az Országgyűlésbe 2010-ben, ám a MIÉP programjának számos elemét magáévá tevő alakulatban az első perctől kezdve túl sokféle felfogás, attitűd jelent meg, és bár ezek kellő alázattal és szerves, mély elkötelezettséggel szinergiát alkothattak volna, hosszabb távon széttartó erőknek bizonyultak. Emiatt a Jobbik mai válsága természetesnek tekinthető – a párt lelkének bukott elnöke által deklarált elvétele csak felgyorsította és láthatóvá tette e folyamatot.

A nemzeti radikalizmus tehát a pártok palettáján közvetlen képviselet nélkül maradt – ugyanakkor a nemzeti radikális szempontok, értékek egyre markánsabban kezdtek megjelenni a Fidesz–KDNP kormányzati munkájában. Ez az univerzum a rendszerváltás időszakának összes irányzatát magába integrálta, jelen van benne az eredeti Fidesz, egykor hangsúlyosabban, mára szerencsére egyre inkább zárványba szorulva az SZDSZ, de ott az egykori MDF és a Kisgazdapárt is. És a MIÉP, amelynek említett programesszenciája – megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni – jól láthatóan kormányzati vezérelv. Vagyis Orbán Viktor lényege legjavát tekintve MIÉP-es kormányzást folytat, még ha ezt bölcsen nem is nyilatkoztatja ki. De akinek van füle a hallásra, az tudja, hogy a miniszterelnök nem véletlenül hivatkozott az utóbbi években több alkalommal is Csurka Istvánra.

A nemzeti radikalizmus mára a nemzet­építő magyar állam politikájának fősodrába került, gyakorlati megvalósítását tekintve megkerülhetetlenné vált. Kérdés ezért, hogy szükség van-e pártszerű megjelenítésére, képviseletére. Szentesi Zöldi László határozott nemmel válaszol e kérdésre, és érveivel aligha lehet vitatkozni. A magam részéről azonban olyképp árnyalnám a választ, hogy ha szükség feltétlenül nincs is egy nemzeti radikális pártra, egy ilyen formáció létrejötte – amennyiben hiteles, elvszerű ügyszolgálatot jelent – hasznos lehet a Fidesz–KDNP számára. Nemcsak azért, mert a centrális erőtér gondolata eleve azt feltételezi, hogy tőle jobbra és balra is vannak kisebb ellenzéki alakulatok, amelyek egymással nem kompatibilisek, és így az általuk lefedett szavazótáborok nem adódhatnak össze, hanem azért is, mert egy, a középtől markánsan jobbra álló erő bizonyos fokú védettséget jelent a nemzetközi politikai színtér propagandaháborújában. Ráadásul napirenden tarthat olyan témákat, amelyeket a napi reálpolitika kormányszinten nem mindig tesz lehetővé.

Ilyen például a Trianon-kérdéskör, amelynek artikulálása a létszükségletet jelentő visegrádi együttműködéssel párhuzamosan alig lehetséges. Ideális lenne egy olyan munkamegosztás, amelyben a magyar kormány az együttműködésre helyezi a hangsúlyt, a nemzeti radikalizmus pedig hazai és nemzetközi színtéren egyaránt felhívja a figyelmet a továbbra is létező jogsértésekre, jogfosztásokra. Trianon meghaladásához ugyanis a múlt sebeinek őszinte begyógyítására van szükség, és miközben a magyar állam e téren korábban soha nem látott erővel építkezik, a múltunk ismeretét tovább kell adni a következő nemzedékeknek is a Zsoltárok könyvében olvasható létparancs szerint: mondd el fiaidnak!

Mindemellett adott esetben, ha úgy hozza a végszükség, akár koalíciós lehetőségként vagy legalábbis hallgatólagos támogatásként is számolni lehetne egy hiteles – és e jelző hangsúlyos alapfeltétel – nemzeti radikális erővel. Egyszerűbben fogalmazva egyáltalán nem lenne rossz, ha egy valóban nemzeti érdekeket képviselő, elvhű alapon szakpolitikai észrevételeket, kritikákat megfogalmazó hiteles, konstruktív ellenzéki alakulat is megjelenne, hiszen az Országgyűlés jelenlegi ellenzéki oldala erkölcsi dágvány és politikai vicc.

Ennél is fontosabb azonban a nemzeti radikális szemlélet erősítése és megjelenítése olyan témákban, amelyek a MIÉP-es lényegű kormányzásból továbbra is hiányoznak.

A legfájóbb a tudatformálás intézményrendszerében jobbára máig elmaradt valódi rendszerváltás, amint arra a Magyar Időkben Szakács Árpád által elindított igen hasznos vita ráirányítja a figyelmet. E téren is – nem lehet eléggé hangsúlyozni – be kell gyújtani a rakétákat, érvényesítve az értékelvű állam kulturális identitását, kiszorítva a közpénzek közeléből a destruktív, nemzetellenes balliberális gyűlöletszekta magukat gyakran cinikusan semleges, apolitikus, l’art pour l’art művészeknek hazudó, politikailag-ideológiailag fixált propagandistáit. A tudatformálás ugyanis lélekformálás, vagyis a nemzeti jövő múlik azon, hogy a normalitástól, a közösségi életérdekektől radikálisan elszakított, mélybe rántott kulturális és szellemi életet sikerül-e – az erő-ellenerő törvénye alapján bizony radikálisan – visszarántani a helyes útra. Vagyis határozottan felszámolni a radikális abnormalitást.

Összefoglalva tehát a nemzeti radikalizmusnak – ami valójában csak a mára élet­ellenesen szélsőségessé és zsarnokivá vált liberális elmebajhoz képest radikális, sokkal pontosabb következetesen közösségi, nemzeti érdekű felfogásról beszélni – ma is megvan a létjogosultsága a Fidesz–KDNP-univerzumon belül és kívül egyaránt. A lényeg a lélek, a szellemiség, a kisugárzás, a hatás. Ehhez képest a forma – jelesül, hogy a Fidesz–KDNP-től független pártról vagy inkább mozgalmi jellegű értékközösségről van szó – sokadrangú kérdés.