1979-et írunk. A Völkischer Beobachter elkényezteti jelentős olvasótáborát a sajtószabadságról, demokráciáról írt cikkekkel. Néhányan ugyan felháborítónak tartják a lap puszta létét is, ám a főszerkesztő öntudatosan mondja: „Ez már nem az az újság. A szerkesztőség teljesen kicserélődött. Én 9 éves voltam ’45-ben.”

Hiába állnak ki a lap mellett a nemzetközi sajtószervezetek, a tulajdonos a veszteségekre hivatkozva leállítja a megjelenést. Erre világszerte aggódni kezdenek a demokráciáért; a németek nem tanultak a múltból? Legalább az ismert cím maradhasson meg! Elődjét még 1887-ben alapították, mai nevét 1919-ben vette fel. 1920-ban vásárolta meg az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt), 1923-tól napilap. 1944-ben közel kétmilliós példányszámban jelent meg. A világháború után a szerkesztőség természetesen folytatta a munkát, és nem látták okát egy ilyen bejáratott brand, egy nagy múltú újság megszüntetésének. A tulajdon egy meghatározó hányadát a CDU birtokolta, de miután ők eladták a részesedésüket, „nemzetiszocialista napilap” fejléccel jelent meg. Mivel ezt sokan kifogásolták, a kétségkívül ijesztő és kevéssé EU-konform „nemzeti” jelzőt levették a címoldalról, és maradt a „szocialista”. Ezzel senkinek sem volt baja. Évtizedekig az egyik legkedveltebb, mértékadó orgánumnak számított. És akkor most bombaként csapódik be a hír, felkavarva a hazai és a nemzetközi politikai életet: megszűnhet a Völkischer Beobachter.

Szimpatizánsok tucatjai vonulnak a Bundestag épületéhez, diktatúrát és a kancellár személyes felelősségét emlegetve. Frankfurter Allgemeine Zeitungokat égetnek, és siratják a sajtószabadságot. Estére aztán megérkeznek a mentők és az ápolók, és a résztvevőket visszaszállítják ugyanabba a zárt intézetbe, ahonnan évtizedekkel ezelőtt megszöktek.

– Az egész ügy csak néhány elmebeteg fantáziájában létezett – magyarázza a kezelőorvos. – Természetesen a Völkischer Beobachter már ’45-ben megszűnt, hogy is lehetett volna másképpen?