Százszor hallotta-élvezte mindenki a „Kacagó áriát”. Ezzel búcsúztatja a világ az óévet és köszönti az újat. A „Denevér” – fogalom. Átmenet opera és operett között, harsány komédia és viháncság, burleszk (nem börleszk, ilyen szó nincs, csak anglomán sznobériád torzulmánya), tomboló jókedv, fölszabadító frivolság. A csúcsok csúcsa, Mozart Figarója és Don Juanja jutott róla a Straussról író zenetörténész eszébe, ami őrület ugyan, de jogos asszociáció. És azért példátlan, mert ezt a felhőtlen nevető operettet nem a Kiegyezés korának magyarja, nem Kálmán, nem Lehár, nem Kacsóh, de nem is Jacobi, Szirmai, hanem egy bécsi „sógor” írta.

Ebben a műben magától értetődően a muzsika dominál. És tombol a komikum. Mi a muzsika? Meghatározhatatlan. Mi a komikum? Krisztus előtt háromszáz évvel már Arisztotelész is tudta: a hiba, a tévedés az ostobaság változata, „rút valami és torzság – fájdalom nélkül”. A ficánkonc francia író, Pagnol a nevetést diadaléneknek, a szexmániás Freud a lélek fölszabadításának nevezte, és ha ez operettálomban inkarnálódik, olyaténképp a valóságban nem is létezhet. Tényleg nem is létezik ilyesféle fölszabadult boldogság a mai valóságban. Nevetésre okot adó jelenség van, ami ostobaság is, rútság is, de nem fájdalommentes. És ez a töpörtyűnyi magyar ellenzék „hatér’ gőgös töpörtyűt veszek” (Karinthy) és ájult ajnározottjai az amerikai és a nyugati politikusok, akik hibát hibára halmoznak, komikus fokozatban, de nagy fájdalmat okozva ezzel az embereknek.

Az ellenzéki politizálás honunkban lassan operettabszurditás, röhögtető idiotisszima képtelenség. A minap a tévében Szent-Iványi liberális politikus utasítja Orbánt, vonja vissza. Mindegy, hogy mit. De a négymilliós háttérrel rendelkező párt vezetőjét szólítja föl parancsoló módban, mit tegyen? Név szerint ismerem az összes liberális párttagot, ami nem kunszt, mert hárman vannak. Az éppen leváltott szocialista pártelnök meg azt mondja: Orbán azzal, hogy népszavazást írt ki a migránsbevándorlás ellen, előkészíti az utat az EU-ból kilépendő. Operettkomikum. Mert pünktlich akkor nyöszörintgeti ezt, amikor Nagy-Britannia kilépett, és Franciaország, Hollandia, Dánia, Szlovákia, Ausztria számottevő politikai erői fészkelődnek – már aláírást gyűjtenek – a kiválás érdekében! Ami még őrületesebb önellentmondás, hogy ugyanezek a balliberális operettbeli táncos-komikusok tiltakoztak: Orbán „ne avatkozzék” Nagy-Britannia belügyeibe, mivel azt javasolta: maradjanak az EU-ban. De minden napra jut egy komikus képtelenség politikai életünkben. Hadd idézzem a Csongor és Tünde torz koboldjait, Kurrahot és Berrehet: „Minden napra egy tojás, add hadd lássam micsodás?” Csakhogy a magyar politika torz koboldjai, a Szanyik és a Szigetvárik záptojásokat produkálnak, amiből minden napra több is kijut, csak nézni kell az ATV SMS-eit, hallgatni a Klub betelefonálóit, valamint napi kérdéseit és megfejtéseit. Őrületes kivétel egy Szilágyi Ákos-féle színvonalas fejtegetés. És istenem! Még ez az okos Wagner-rajongó, sakk- és lószakértő Farkasházy Tivadar sem bírta ki, hogy ne vigyen politikát a futballba. „Hát te is, fiam, Tivi!” – mondaná Julius Caesar, ha élne. Gondoltunk mi a londoni hat–háromkor a politikára? Nekik mindenről Orbán Viktor jut az eszükbe. (Vigyázat! A sok orbánozás előbb-utóbb orbáncot okoz). Persze ők nem Orbán örömét nem viselhetik, hanem az egész magyar nép tomboló boldogságát. Az egymás ellen vadított nemzettársak közeledését a közös sikerben. Istenem! A defetizmusnak, a rosszhiszemű kishitűségnek, a csak bukást károgásnak, a nemzeti önbizalmat minden áron összezúzni akaróknak, következetes, „minden napra egy záptojás” monoton átkozár imamalmozása már kívül esik a vígoperett műformáján. Szomorú, fájdalmas kínkacaj és káros nemzetünk testi-lelki egészségére.