Jelenlegi hely

NGO-k titkos aktái IX.

Lovas István
Lovas István képe

Miként szítanak forradalmakat, puccsokat és háborúkat a CIA fedőszervei

 

Mint a múlt heti könyvismertetésünk nyolcadik része végén jeleztük, e héten Engdahl könyvének hatodik fejezetével kezdjük, amelynek címe Jugoszlávia feloszlatása a CIA és NGO-i segítségével.

A fejezet egy idézettel kezdődik, amelyet Sir Alfred Sherman, Margaret Thatcher brit miniszterelnök Balkán-szakértője és tanácsadója írt: „A boszniai háború minden tekintetben amerikai háború volt. Az Egyesült Államok kormánya indította el, tartotta életben és akadályozta meg korai befejezését.”

Az első alfejezet címe: „Egy független EU-kormány általi fenyegetés”.

1989 novemberében az évszázad egyik legdrámaibb eseményére került sor Berlinben: a fal megnyitására, amely a kommunisták által kormányzott NDK-t választotta el az NSZK-tól. Több ezer táncoló és éneklő ember áramlott a falon át Nyugatra. Ez azt mutatta, hogy a Szovjetunió a Kelet és Nyugat közötti hidegháborúban megadta magát, és felhúzta a fehér zászlót. Ez az esemény nem sokkal a szovjet hadsereg megalázó, afganisztáni veresége után történt.

Több mint négy évtized után vége lett a hidegháborúnak – legalábbis sokan ezt remélték és hitték. A valóság azonban egészen más lett. Washington a maga részéről bemelegítőt tartott, hogy háborúk, destabilizálások, konfliktusok és színes forradalmak végtelen sorát indítsa el. Mindegyiket azzal a céllal, hogy az USA hatalmát kibővítse.

1989 döntő év volt az Egyesült Államok politikai aktivitása szempontjából. A Bush-kormány politikája abból állt, hogy rendszerváltozást és felszabdalási műveleteket indítsanak Kínában, a Szovjetunióban és a kommunista Jugoszláviában is, mégpedig egy időben.

Jugoszlávia már kezdettől fogva mesterséges konstrukció volt: a keresztény-ortodox szerbekből, a római katolikus szlovénekből és horvátokból, valamint a túlnyomórészt muzulmán bosnyákokból álló etnikailag robbanékony elegy. Az országot 1918-ban, az első világháború után a győztes szövetségesek, elsősorban Anglia és Franciaország egy tömbbé olvasztotta össze. Ehhez Szlovéniát és Horvátországot leválasztották az Osztrák–Magyar Monarchiáról. 1945-ben Josip Broz Tito marsall kikiáltotta a Szocialista Jugoszláv Köztársaságot, amely hat, névleg azonos jogú köztársaságból állt: Horvátországból, Mon­tenegróból, Szerbiából, Szlovéniából, Bosznia-Hercegovinából és Macedóniából.

A Szovjetunió szétesése és a Varsói Szerződés felbomlása után a washingtoni hatalom birtokosai teljes mértékben új kihívással kerültek szembe. Hirtelen komolyan fenyegették az USA-nak az Európai Unió nemzetei fölött gyakorolt tartós katonai és politikai uralmát. Európa elkezdte érzékelni ténylegesen független hatalmát a világ színpadán, és vezető európai körök olyan forgatókönyv után néztek, amely – a NATO mintájára – már nem kell hogy meghajoljon a számtalan amerikai diktátum előtt.

1990 márciusában az olasz 30Giorni magazin interjút készített Gianfranco Miglio olasz professzorral a Washingtonnal fennálló kapcsolatokról. Ebben Miglio ezt mondta:

„Az Egyesült Államok felismerte, hogy saját bukásának elkerülésére a potenciális, jövőbeni riválisainak kezet kell nyújtania. Ezekhez tartozott Japán és a kontinentális Európa, amely a német gazdasági hatalom körül egyesült. Az Egyesült Államok egy olyan Európát, mint amilyen ma létezik, nem tudott elfogadni, nevezetesen egy olyan kontinensként, amely nemcsak Amerikával tudna egyenlő szerepet játszani, hanem gazdaságilag és műszakilag akár fölé is kerekedhet.”

Ezen időpontban Washington titokban megkezdte a tervezését egy olyan háborúnak Európa szívébe, amelyet egyebek között arra használ, hogy Európában tartósan amerikai katonai támaszpontokat hozzon létre. Ezzel egyidejűleg igazolni tudták nemcsak a Washington által irányított NATO megtartását, hanem annak kibővítését is a korábbi Varsói Szerződés államaival. Mindezzel egy „új amerikai évszázadot” akartak bevezetni, azaz a George H. W. Bush által propagált „Új világrendet”.

1989 novemberében összeomlott a berlini fal, és a Szovjetunió nyitott a Nyugat felé. Néhány hónapon belül a Szovjetunió önmagától feloszlott, miközben Franciaország és Olaszország egy olyan szerződést célzott meg, amelyet végül Maastrichtban ratifikáltak. Ez a szerződés volt az alappillére a javaslói által „Európai Egyesült Államoknak” nevezett szövetségnek, vagyis egy olyan jövőbeli Európai Uniónak, amely a régi Európai Gazdasági Közösséget volt hivatott átvenni.

Az 1980-as évek végén az európai elitek az Egyesült Államokra úgy tekintettek, mint egy végső bukás előtt álló birodalomra. Amerika iparát technológiailag a legtöbb fontos területen megelőzték, vagy az önmagától elavult – kezdve az acélszektorral egészen a légi közlekedésig. A nagy amerikai bankok, mint a Citigroup, a Chase és a Wells Fargo mély válságba kerültek és alapvetően csődbe mentek volna, ha titokban nem támogatja őket a kormány és a Fed.

Vezető európai politikusok és véleményvezérek Amerikát egy lejtmenetben lévő birodalomnak látták, mint amilyen Nagy-Britannia volt 1914 előtt. Eltökélték, hogy a keletkező hatalmi vákuumot egy új Európai Unióval töltik ki. A maastrichti szerződés tartalmazta nemcsak egy Európai Központi Bank felállítását egy valutaunió létrehozására, hanem egy európai védelmi és biztonságpolitika létrehozásának alapját, vagyis egy független európai „NATO-t”, amelynek saját hierarchiája van, és ennek van az EU tagországaiban döntő szava, nem pedig Washingtonnak. Különösen ezt a legutóbbi elemet fürkészték Washingtonban nagy figyelemmel, mivel azt Amerika globális uralma közvetlen veszélyeztetésének látták.

A következő alfejezet címe: Európa szívében ismét háború bontakozik ki.

Washingtonnak erre adott válasza abból állt, hogy Jugoszláviában titokban olyan eseményeket generáljanak, amelyek Európában brutális háborúhoz vezetnének. Ezzel azt az illúziót akarták szertefoszlatni, hogy az európai háborúk a múlthoz tartoznak; hogy egy háború bármikor ismét Európa hasadását okozhatná, és hogy Európa országai egymással békében és jólétben élhetnek. Ezzel a háborúval akarták a NATO-t egyben tartani, miután létrehozásának alapja – a Szovjetunió – a múlté lett.

A Jugoszláviában és körötte játszódó eseményeket arra akarták használni, hogy a NATO-t egészen Moszkva ajtajáig terjesszék ki, de annak hatósugara egészen Afganisztánig érjen.

1960-tól 1980-ig a jugoszláv gazdaság az egész kommunista Kelet-Európa legerősebbjei közé tartozott. Az úgynevezett jugoszláv gazdasági modell egy piacgazdasági összetevőkből álló államszocialista rendszeren nyugodott. Virágzásának idején Jugoszlávia gazdaságilag sikeres regionális ipari hatalom volt. 1960-tól 1980-ig az éves bruttó nemzeti termék évente 6 százalékkal nőtt. Az orvosi ellátás ingyenes volt. Az írni-olvasni tudók aránya elérte a 91 százalékot, és a Világbank szerint az átlagosan várható élettartam 72 év volt.

Az 1980-as évek vége felé a washingtoni NGO-k a NED (Nemzeti Demokrácia Alapítvány) vezetésével nagy buzgalommal készültek Jugoszlávia szétverésére, azaz az országnak több kis nemzetre, Szlovéniára, Horvátországra, Bosznia-Hercegovinára és Szerbiára, majd később Montenegróra és végül Koszovóra történő feldarabolására. George H. W. Bush kormánya a Nemzetközi Valutaalapot vetette be, hogy Jugoszláviára elviselhetetlen gazdasági feltételeket kényszerítsen. Az ország az 1980-as évek végén éppen tárgyalásokat folytatott igen magas dolláradósságának visszafizetésére. Ezen adósságokat az USA fegyverként használta, hogy Jugoszláviát beavatkozások révén szándékosan pénzügyi és gazdasági katasztrófába kergesse. 1988-ban az ország lélegzetállító, 21 milliárd dollár összegű adósságot halmozott fel. A nettó devizabevételeknek csaknem a fele ezen adósságok visszafizetésére ment el. Az adósságterhek nagy részét a hetvenes és nyolcvanas évek alatt vették fel, hogy a két globális olajválság (1973–1974 és 1979) idején az olajbehozatalt finanszírozni tudják.

A NED washingtoni tanácsadóját már 1988-ban Jugoszláviába küldték, hogy csöndben előkészítse a talajt az elkövetkező szociális robbanásra. Amerikai kormányzati pénzzel kipárnázva a NED nekilátott, hogy az egész országban bőkezűen osztogassa a pénzt. Ezzel ellenzéki csoportokat finanszírozott és kapzsi újságírókat vásárolt meg, akik új életről ábrándoztak. Az amerikai pénzáldás csaknem mindenki számára rendelkezésre állt, kezdve a szakszervezeti ellenzéktől az IMF-barát ellenzéki közgazdászokig, illetve egészen az emberjogi NGO-kig.

Tíz évvel később és egy évvel azelőtt, hogy a NATO megkezdte Belgrád bombázását, Paul McCarthy, a NED igazgatója egy washingtoni beszédében így dicsekedett: „A NED a Soros Alapítvány és néhány európai alapítvány mellett azon kevés nyugati szervezet egyike volt, amely a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak pénzügyi támogatást adott és a helyi NGO-kkal és a független médiumokkal az egész országban együttműködött.”

A súlyos gazdasági „sokkterápia”, amelyet Washington Jugoszláviára erőltetett az IMF-en keresztül, valamint a jugoszláv ellenzéki csoportokba történő beavatkozás az USA által szponzorált NGO-kon át, mint a NED vagy a Soros-alapítványok, a Jugoszláviával szembeni szigorúan titkos amerikai kormánypolitikához tartozott.

(Folytatjuk.)