Miként szítanak forradalmakat, puccsokat és háborúkat a CIA fedőszervei

Az Engdahl-könyv ismertetését a múlt héten azzal fejeztük be, hogy az orosz katonai vezetés nagyobb erőnek bizonyult Jelcin elnöknél, és 1999. június 11-én megparancsolta az orosz csapatoknak a pristinai repülőtér elfoglalását Koszovóban. Ezzel Jelcin elvesztette az uralmát a katonaság fölött. Ez volt az akkor kibontakozó csendes puccsnak a kezdete.

A következő alfejezet címe: Egy Putyin nevű ismeretlen kerül hatalomra.

1999. augusztus 10-én Jelcin felmentette Szergej Sztyepasin miniszterelnököt és Vla­gyi­mir Putyint, egy ismeretlen KGB-tisztet tett a helyére, aki a hidegháborút Drezdában töltötte. Putyin rövid időn át az FSZB belföldi hírszerzés vezetője volt, és alig volt politikai tapasztalata azon kívül, hogy Szentpéterváron polgármester-helyettes volt. Berezovszkij, Gusszinszkij és a többi Jelcin köré csoportosuló oligarcha azt hitte, hogy az újonc Putyinnal könnyen kötnek üzleteket, és jutnak közös nevezőre. De csalódniuk kellett.

Olyannyira, hogy Putyin Jelcin elnöknek ultimátumot adott: vagy visszalép, vagy pedig súlyos következményekkel kell számolnia. Ami nyilván egy elutasíthatatlan ajánlat volt. Jelcin 1999. december 31-én bejelentette lemondását, és Vlagyimir Putyin miniszterelnököt jelölte ki hivatalban lévő elnöknek a 2000. márciusi választásokig. Addig a CIA és nemkívánatos NGO-i elmondhatatlan károkat okoztak Oroszországnak és az orosz népnek.

Mihelyt Putyin 1999. december 31-én elfoglalta az elnöki széket, egyértelművé tette az oligarcháknak, hogy vele ne számítsanak kebelbaráti viszonyra. 2000. júniusi választási győzelme után magához hívatta Oroszország legnagyobb befolyású oligarcháit. A megdöbbent oligarcháknak a szemére vetette, hogy a nyilvánosság által rejtett, Kremlhez fűződő kapcsolataik révén korrupt államot hoztak létre. Nem sokkal ezután Putyin kormánya büntetőeljárásokat indított Vlagyimir Gusszinszkij médiacár és bank­oligarcha ellen, csakúgy, mint Vlagyimir Potanyin pénzügyi és ipariholding-tulajdonos, valamint a Szibnyeft, Roman Abramovics olajkonszerne és Borisz Berezovszkij különféle cégei ellen.

A következő alfejezet címe: Gigantikus gazdasági jóvátétel a népnek.

Elképzelhetetlenül nagy árat fizetett az orosz nép azon amerikai sokkterápiáért, amelyet George Soros, Jeffrey Sachs, Larry Summers és köreik erőltettek rájuk. 1991 és 1997 között az orosz GDP 83 százalékkal csökkent. A mezőgazdaság által megtermelt érték ugyanezen idő alatt 63 százalékkal csökkent, mivel megállították a gazdasági nagyüzemek állami támogatását. Több mint hetvenezer gyárat zártak be. Ez ahhoz vezetett, hogy Oroszország 88 százalékkal kevesebb traktort gyártott, 76 százalékkal kevesebb mosógépet, 77 százalékkal kevesebb gyapjúanyagot, 78 százalékkal kevesebb tévékészüléket és így tovább. Egy olyan országban, amely a szovjet éra idején nem ismerte a munkanélküliséget, 13 millió ember veszítette el munkáját.

Azok pedig, akiknek még volt munkájuk, kénytelenek voltak lenyelni azt, hogy munkabérük a felére csökkent. Az általános depresszió következtében a lakosság körében feltartóztathatatlanul nőtt a szeszes italok iránti igény. A nép olyan súlyos helyzetbe került, amit egy ország csak nagyobb háborúban tapasztal. Az átlagos várható élettartam néhány év alatt olyan alacsony szintre csökkent, mint Indiában, Egyiptomban és Bolíviában.

A CIA és látszatdemokratikus NGO-i azonban nem csupán az egykori Szovjetuniót és a keleti tömböt akarták szétverni. Washington ezzel egy időben Kínát is a célkeresztjébe tette, hogy ott drasztikus rendszerváltást érjen el. A vezető körök az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában olyan terveket szőttek, hogy valamennyi, még meglévő kommunista államot megbuktassanak, ami becsvágyó, de balga cél volt – zárul a könyv negyedik fejezete.

Az 5. fejezet címe: A CIA, az NGO-k és a Mennyei Béke terének meséi.

A fejezet Jay Matthews, egy amerikai újságírónak a Tienanmen téren (Mennyei Béke tere) történtekről írt cikkéből vett idézet:

„A rendelkezésre álló ismereteink szerint a Tienanmen téren senki nem halt meg. Az lehet, hogy a tér környékén lévő utcákon néhány embert golyótalálat ért, de minden ellen­őrzött szemtanú megerősítette, hogy a diákok, akik a csapatok megérkezését kivárták a téren, teljesen és az utolsó szálig békében távozhattak.”

Az első alfejezet címe: A CIA és Washington NGO-i rendezték meg a Tienanment.

A világon a legtöbben úgy ismerik a pekingi Tienanmen téri eseményeket, mint diákok spontán, demokratikus tiltakozását, amelyet a kínai katonaság hidegvérű brutalitással vert le, és amelynek következtében több száz, ha nem több ezer védtelen diák vesztette életét. A valóságban a Tienanmen téren 1989-ben egészen más történt, mint amit a BBC és számos egyéb nyugati médium közvetített a nyilvánosság számára. Először is ezek a tiltakozási akciók egyáltalában nem voltak „spontának”. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az oda kivonulók célja puccs volt a kormány ellen. A tervezők ismét Washingtonban ültek, a CIA-körökben, az újonnan kialakult látszatdemokratikus NGO-kban és egyebek között a Nemzeti Demokrácia Alapítványban (NED – National Endowment for Democracy), George Soros alapítványi birodalmában és Gene Sharp Albert Einstein Intézetében.

G. H. W. Bush elnök, aki hivatali esküjét 1989 januárjában tette le, az amerikai es­tablishment vezető köreivel együtt úgy döntött, hogy totális támadást indít az ingadozó kommunista rezsimek ellen Moszkvától Belg­rádon át Pekingig. Mindez George Bush elnöki mandátuma első hónapjaiban történt. Míg a Bush és haverjai körül létrehozott titkos CIA-hálózat a Szovjetuniót kényszerítette térdre, Washingtonban előkészítették a kommunista Jugoszlávia brutális szétdarabolását. Azon térségét, amelyet Churchill egykor Európa „lágy alsótestének” nevezett. Bush számára azonban a kínai kommunista rezsim elpusztítása bírt különleges jelentőséggel. A szerző mindezt több oldalon át részletezi, majd elérkezik a Tienanmen téri eseményekhez.

Amikor 1989 áprilisában Peking szívében, a Mennyi Béke terén kitörtek a gondosan megrendezett diáklázadások, ott jelen volt az új, amerikaiak által irányított, „demokráciát segítő” NGO-k több vezető ügynöke. Közéjük tartozott Gene Sharp, aki rajta volt a NED fizetési listán. Ezt évekkel később ismerte el egy interjúban. Elmondta, asszisztensével, Bruce Jenkinsszel együtt már két héttel a Tienanmen téri események előtt Pekingbe érkezett. Még a zavargások vége előtt mindkettőjüket kiutasították az országból, ami talán egyik oka volt annak, hogy a destabilizálás miért nem sikerült.

Sharp 1983-ban Peter Ackermannal együtt hozta létre az Albert Einstein Intézetét (AEI) annak érdekében, hogy olyan diktátorokat döntsenek meg, akik Washington kilövési listájára kerültek. Ackermann később a Freedom House vezető testületének elnöke lett, azaz egy olyan másik „demokratikus” CIA-frontszervezeté, amelyet a NED finanszírozott. A Freedom House igazgatója korábban egyébként James Woolsey, a CIA egykori igazgatója volt.

A fejezet következő alcíme: Soros alapjai Kína megreformálására és nyitására.

A Kína destabilizálásán dolgozó másik szereplő Soros volt, aki nyakig benne volt Oroszország kifosztásában és Lengyelország számára a sokkterápia előkészítésében és megvalósításában. Soros kínai hadműveletei elősegítése érdekében létre is hozott egy szervezetet Kína Reformja és Megnyitása néven.

Soros már 1986-ban egymillió dollárral támogatta ezt a szervezetet annak érdekében, hogy az USA és Kína közötti a „kulturális cserét” és a kínai gazdaság szerkezetének reformját elősegítse. A kínai hatóságok a Tienanmen téri zavargások után Sorosnak ezt a szervezetét feloszlatták, és annak kínai igazgatóját 1989 augusztusában őrizetbe vették azzal a váddal, hogy az alapítvány kapcsolatokat tart fenn a CIA-vel.

A következő alfejezet címe: A NED és az Amerika Hangja.

A NED már e szervezet megalapításának első évétől, 1984-től azzal foglakozott, hogy Kínában finanszírozzon ottani tevékenységeket. Ennek céljából kiadott egy negyedévente megjelenő periodikát, Kínai értelmiségiek címen, és támogatta azon Nyugaton tanuló kínai diákokat, akiket a CIA a hálózatába csalogatott látszatdemokratikus szövegekkel. A magazin folyamatosan tartott megbeszéléseket olvasóival Kínában főként a „demokratikus értékekről”, amiket egyre gyakrabban rendezett meg 1988-től kezdődően.

A NED pedig általa kiválogatott kínai írókat és rendezvényeket támogatott. Amikor április végén kirobbantak a diákmegmozdulások a Tienanmen téren, a NED több ezer levelet faxolt át és postázott Washingtonból Kínába. Ezenkívül a rövidhullámon az egész országban fogható Amerika Hangja heccelte a nyilvánosságot a pekingi kormány ellen.

Ugyanez az adó mandarin nyelven biztatta a diákokat, hogy csak lázongjanak, és az USA támogatásáról biztosította őket. Az Amerika Hangja ekkor mandarin nyelvű adásának napi idejét 11 órára növelte. Az adó szerint Kínában hatvanmillióan hallgatták, és – szintén az adó szerint – a tüntetések csúcspontján 400 millió kínai hallgatta a műsorait.

A jövő heti folytatást az e címmel ellátott alfejezet ismertetésével kezdjük: A mészárlás, amely nem volt.

(Folytatjuk.)