Jelenlegi hely

NGO-k titkos aktái X.

Lovas István
Lovas István képe

Miként szítanak forradalmakat, puccsokat és háborúkat a CIA fedőszervei

 

Idézzük a múlt heti folytatás végének kulcsfontosságú két bekezdését:

„Tíz évvel később és egy évvel azelőtt, hogy a NATO megkezdte Belgrád bombázását, Paul McCarthy, a NED igazgatója egy washingtoni beszédében így dicsekedett: »A NED a Soros Alapítvány és néhány európai alapítvány mellett azon kevés nyugati szervezet egyike volt, amely a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak pénzügyi támogatást adott és a helyi NGO-kkal és a független médiumokkal az egész országban együttműködött.«

A súlyos gazdasági »sokkterápia«, amelyet Washington Jugoszláviára erőltetett az IMF-en keresztül, valamint a jugoszláv ellenzéki csoportokba történő beavatkozás az USA által szponzorált NGO-kon át, mint a NED vagy a Sorosalapítványok, a Jugoszláviával szembeni szigorúan titkos amerikai kormánypolitikához tartoztak.”

A washingtoni NGO-k és az IMF (Nemzetközi Valutaalap) rakta le az alapját Jugoszlávia gazdasági válságának, amely végül az ország szétbomlásához vezetett. A német külügyminisztérium, a német hírszerzés, valamint Franciaország és Nagy-Britannia nagy buzgalommal vettek ebben részt, míg az USA minden fontos eseményt megrendezett a háttérben. Az IMF-nek az állami vállalatok privatizálása iránti követeléseinek nyomására a jugoszláv GDP 1990-ben 7,5 százalékkal csökkent, majd 1991-ben további 15 százalékkal. Az ipari termelés 21 százalékkal lett kisebb. Az IMF az állami vállalatok teljes körű privatizációját követelte. Ennek következtében az 1990-es években több mint 1100 vállalat ment csődbe, és a munkanélküliségi arány 20 százalékra szökött fel.

Az ország különböző térségeire nehezedő gazdasági nyomás gyúeleggyé vált. Mint ahogyan az előrelátható volt, az egyes régiók a növekedő gazdasági káosz közepette saját túlélésükért küzdöttek, és a szomszédaikkal versengtek. Vigyázva arra, hogy semmi se történjék véletlenül, az IMF megparancsolta, hogy minden bért az 1989-es szinten fagyasszanak be, míg az infláció az IMF-nek valamennyi állami szubvenció iránti követelése eredményeként az égbe szökött. Ez kevésé meglepően a jugoszláv reálbérek 41 százalékos csökkenéséhez vezetett 1990 első fél évében. 1991-ben azután több mint 140 százalékra nőtt az infláció, s ez valódi hiperinfláció volt.

Ezen helyzetben az IMF a dinár teljes konvertibilitását és azon felül a kamatok felszabadítását követelte. A valutaalap ráadásul megakadályozta azt is, hogy a jugoszláv kormánynak saját központi bankja adjon kölcsönt, melynek következtében aláásták a központi kormány azon képességét, hogy szociális és másfajta programokat finanszírozzon. E befagyasztás, amely még Horvátország és Szlovénia 1991 júniusában lezajlott elszakadása előtt történt, valódi gazdasági recesszióhoz vezetett.

A következő alfejezet címe: A Bush-kormány meggyújtja a kanócot.

Már csak egy jól elhelyezett gyufaszál hiányzott, hogy Jugoszláviában fellobbanjon a háború tüze. Erről a Bush-kormány 1990 novemberében gondoskodott, amikor az amerikai kongresszus ráütötte a pecsétjét a kabinet által benyújtott 1991-es Foreign Operations Appropriations Act 101-513 törvényre (amely a külföldi műveletekre fordítandó pénzösszegekről szólt). Az új amerikai törvény úgy rendelkezett, hogy Jugoszlávia minden olyan területi egysége, amely a törvény hatályba lépését követő fél éven belül elmulasztja kinyilvánítani függetlenségét Jugoszláviától, elveszti igényét mindenfajta amerikai pénzügyi segítségre, ami bénító ütést jelentett. A törvény a hat jugoszláv köztársaság mindegyikétől külön, az amerikai külügyminisztérium által felügyelt választásokat követelt. Rögzítették továbbá azt, hogy minden pénzügyi segítséget közvetlenül az érintett köztársaságnak adják, nem pedig a belgrádi központi kormánynak. Ami kikényszerített gazdasági decentralizáció volt.

A törvénynek volt még egy kitétele. Ebben az szerepelt, hogy csak olyan csoportok kaphattak pénzügyi segélyt az amerikai külügyminisztériumtól, amelyeket „demokratikus erőkként” ismertek el. Ez ténylegesen azt jelentette, hogy komolyabb összegek áramolhattak kis, jobboldali nacionalista pártoknak egy pénzszűkében lévő térségben, amelyet a pénzcsapok általános lezárásával közvetetten válságba taszították. A következmények, mint várható volt, pusztítóak voltak. (Ehhez feltétlenül hozzá kell fűzni: milyen „érdekes”, hogy, akár Ukrajna esetében, a máskor a jobboldali „nacionalizmus” miatt olyannyira üvöltöző amerikai kormány vidáman dobja sutba saját elveit, ha a cél ezt kívánja.)

A szóban forgó amerikai törvény a belg­rádi szövetségi kormányt egzisztenciális válságba sodorta. Képtelen volt arra, hogy külföldi adósságai hatalmas kamatterheit fizesse, vagy akár nyersanyagot vásároljon az iparnak. A hitelezési piac összeomlott, és elkezdődött a kölcsönös vádaskodás. Az említett törvény előtt Jugoszláviában nem került sor polgárháborúra. Egyetlen köztársaság sem szakadt le, és még annak sem volt jele, hogy Washington és Belgrád között nyílt vita lenne. A világ ehelyett figyelmét a koalícióra irányította, amelyet Bush a kirajzolódó, Irak elleni háborúra vont össze, miután Szaddám Huszein bevonult Kuvaitba. A Bush-kormány követelte a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság önkéntes feloszlatását, hogy előzetesen meggyújtsa a balkáni háborúk sorának új, robbanékony kanócát. Ezt a háborút az amerikai kormány tartotta életben, illetve akadályozta meg azt, hogy az az érdekeinek nem megfelelően, túl korán érjen véget.

Most pedig a következő bekezdés szó szerint: „Olyan szervezetek segítségével, mint George Soros fedezeti spekuláns alapítványa és a Nemzeti Demokrácia Alap (NED) Washington jellegzetesen szélsőséges nacionalistákat vagy egykori fasiszta csoportosulásokat támogatott, amelyek garantálták Jugoszlávia erőszakos és véres feldarabolását.”

Washington nyomása alatt az Európai Tanács kötelességtudóan csatlakozott az amerikai stratégiához azzal, hogy saját politikai követeléseit közölte a balkáni állammal, és tudatosan avatkozott be Jugoszlávia belső gazdasági ügyeibe. Követelése erősen hasonlított az amerikaiakéra: Jugoszláviának többpárti választásokat kell lebonyolítania, ellenkező esetben gazdasági blokáddal kell számolnia.

Olyan jobbra húzó és fasiszta szervezetek, amelyeket senki nem látott azóta, hogy Tito partizánmozgalma leverte a náci megszállókat, hirtelen új életre keltek, és titkos támogatást kaptak. E fasiszta szervezeteket az USA-ban, Kanadában, Németországban és Ausztriában a CIA, valamint Nagy-Britannia és a NATO titkosszolgálata tartotta életben, és ezek lettek a legfontosabb csatornái a pénzek és fegyverek bezsilipelésének a kiválasztott jugoszláv köztársaságokba.

Az IMF sokkterápiája és a Washington által közvetlenül elindított destabilizáció együttes hatására adandó válaszként Szlobodan Milosevics szerb nacionalista 1990 novemberében egy új kommunista pártot alapított annak érdekében, hogy megakadályozza a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság szétesését. A szerb mozgósítást segítették a nép szörnyű, második világháborús emlékei. 1941 és 1945 között csaknem egymillió ember halt meg horvát haláltáborokban. Közülük a legtöbben ortodox szerbek voltak, de voltak közöttük zsidók, romák és több tízezer, különféle etnikumú ember is. E táborok közül a leghírhedtebb a jasenovaci volt, amelyet a horvát usztasarendszer tartott fenn, nem pedig a nemzetiszocialista Németország. Jasenovacot „a Balkán Auschwitzának” nevezték.

1991. május 5-én, az USA által meghirdetett féléves határidő végének napján a horvát szeparatisták erőszakos tüntetéseket rendeztek, és elfoglalták a gospici jugoszláv katonai bázist. E csapatok elleni támadásra válaszul, a belgrádi jugoszláv kormány elrendelte a hadsereg közbelépését. Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kiáltották ki függetlenségüket, és Helmut Kohl német kancellár, illetőleg Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter a két országot azonnal független államnak ismerte el.

Jugoszlávia legnagyobb nemzetiségeként és olyan nemzetként, amely Jugoszlávia szétesésének ellenállt, a szerbek a nyugati beavatkozás céltáblájává és ürügyévé váltak. A nyugati propaganda a szerbeket Európa új nácijaivá formálta. Ezzel megteremtették az előfeltételeit egy regionális etnikai háború szörnyű sorozatának, amely egy teljes évtizeden át tartott, és több mint kétszázezer áldozattal járt.

E kaotikus és maximálisan ingatag helyzetben léptek színre a CIA és a katonai különleges egységek, hogy a megkezdődő háborút még jobban kiterjesszék. Ehhez bevetették a mudzsahedin káderek veteránjait. Az Afganisztánban a szovjetek elleni háborúban edzett harcosok alkalmasak voltak arra, hogy Bosznia-Hercegovina, majd Koszovó iszlamista népe között további káoszt teremtsenek Jugoszlávia sorsának megpecsételésére.

(Folytatás a jövő héten az „A dzsihád Boszniába érkezik” című alfejezettől.)