Miként szítanak forradalmakat, puccsokat és háborúkat a CIA fedőszervei

Az Engdahl-könyv múlt heti ismertetését ott hagytuk abba, hogy 1992 júliusában miként rontottak rá a dzsihadisták segítségével Izetbegovics seregei több szerb falura, fél év alatt 59 szerb faluból 55-öt pusztítottak el Bosznia-Hercegovina etnikailag szerb részében, a boszniai Szerb Köztársaságban. Szerb adatok szerint háromezernél több volt azon boszniai szerb civilek száma, akiket megöltek a dzsihadisták.

A boszniai muzulmán dzsihadista harcosok az ENSZ srebrenicai „védőzónáját” illegális bázisnak használták a szerb civilek elleni támadásra, ami ellentétes volt az ENSZ-nek a védőzónákra vonatkozó humanitárius szabályzataival. Az ENSZ később beismerte, hogy a boszniai egységek megsértették Srebrenicában a repülésmentes zónát, és fegyvert csempésztek a területre.

Izetbegovics boszniai muzulmán dzsihadistái, mint Naser Ority és annak mudzsahedin légiósai, támadásaiknál semmiféle kegyelmet nem ismertek. A dzsihadisták támadásaikat elsősorban a keresztény ünnepeken hajtották végre, mint Szent György, Szent Vitus, Péter és Pál, valamint karácsony ünnepén. Az áldozatokat, közöttük asszonyokat, öregeket, sőt gyerekeket, megkínozták megölésük előtt. Amikor például a 11 éves Szlobodan Sztojanovics családja menekülni próbált a mészárlás elől, még visszatért a faluba, hogy elhozza a kutyáját. Később találtak rá levágott fülekkel és kereszt formában felhasított altesttel.

Még a Szarajevó-barát jelentések is elismerték, hogy a Naser Ority vezette muzulmán dzsihadista erők több mint 1300 szerbet gyilkoltak meg, és óriási területen hajtottak végre „etnikai tisztogatást”. Más források ennél lényegesen nagyobb számú áldozatról szólnak. Sefer Halilovity muzulmán tábornok a hágai büntetőbíróság előtt kijelentette, hogy Srebrenicában legalább 5500 boszniai muzulmán katona harcolt. De még a háború előtt, a környékbeli falvakban 3500 keresztényt mészároltak le.

A szerző további muzulmán rémtetteket ismertet, mint a boszniai szerbek épületeinek felgyújtása a túlnyomórészt szerbek által lakott falvakban, miközben több száz szerbet öltek meg és több ezren menekültek el. Orityot érdekes módon a hágai bíróság csak két év börtönre büntette azért, mert „nem lépett fel” a boszniai szerb foglyok rémtettei ellen – ami igencsak enyhe büntetés, és amit még meg is szüntettek másodfokon. „Nyilvánvaló, hogy befolyásos barátai lehettek” – írja erről Engdahl.

Amikor az akkori zágrábi amerikai nagykövetet, Peter Galbraith-et – aki ugyanaz az ember, aki Izetbegovics erőinek illegális és titkos felfegyverzését lehetővé tette – megkérdezték a boszniai mudzsahedin muzulmánoknak a szerbiai polgárok ellen elkövetett rémtetteiről, hazudott. Azt állította, hogy Washington tudott „néhány rémtettről”, amelyeket Boszniában külföldi mudzsahedinek követtek el. Galbraith nagykövet ugyanakkor ezen tetteket „a teljes történések keretében” szemlélte és azokat olyan eseményeknek jellemezte, amelyekről „beszélni se nagyon érdemes.”

Az a kegyetlenség, amivel a boszniai szerbekkel bántak a mudzsahedek a srebrenicai tömeggyilkosság előtt, összehasonlítható azon jelenetekkel, amelyeket videón rögzítettek arról, hogy 2013-ban a szíriai háborúban miként bántak el az al-Kaida harcosok áldozataikkal. Mint amikor egy dzsihadista kivágta egy szíriai katona szívét és a kamera előtt felfalta, hogy az egész világ láthassa.

Amikor később Rasim Delity, a boszniai dzsihadista hadseregparancsnok ügyét tárgyalták a bíróságon a srebrenicai mészárlás előtt a boszniai szerbek ellen elkövetett számtalan kegyetlenkedése miatt, bemutattak egy videót egy szerb fogoly, Gojko Vujicsity felakasztásáról és lefejezéséről.

A hágai bíróság jegyzőkönyvében az esetet így rögzítették: „Egy mudzsahedin belépett a zárkába. Gojko Vujicsity levágott fejét tartotta egy »s« alakú mészároskampón. A fejből vér csöpögött. A mudzsahedin a fejet Krstan Marinkovics ölébe dobta. Majd a levágott fejet ismét magához vette és az egyik fogvatartottól elment a másikhoz. Arra kényszerítette, hogy »csókolja meg testvérét«. A mudzsahedinek azután Vujicsitynak a kampón lévő fejét felakasztották a zárkában, ahol több órán át maradt.”

A mudzsahedeknek a szerbeken elkövetett brutális rémtettei korlátlan dühöt és bosszúszomjat eredményeztek. A francia Philippe Morillon tábornok Hágában, tanúvallomásában így beszélt a boszniai szerbekről, Ority brutális támadását követően: „Belekerültek a bosszú ördögi körébe. Több mint bosszú hajtotta őket. Ez átitatta nemcsak a férfiakat, hanem az asszonyokat, sőt a teljes lakosságot. Nem csak beteges düh volt, ami Bosznia-Hercegovina teljes lakosságát megfertőzte és arra indította őket, hogy fizessék vissza mindazt, ami velük történt. A tiszta gyűlöletről volt szó.”

A szerbek végül reagáltak is Ority provokációira. Amikor Srebrenicát sokkal könnyebben bevették, mint ahogyan azt várták, kitöltötték bosszújukat az ott lévő férfiakon. Ellentétben azonban Naser Orittyal, a szerbek megengedték a nőknek, a gyerekeknek és az időseknek, hogy biztonságba vonuljanak. A holland kormány a mészárlást követően vizsgálatokat indított a körülmények tisztázására, és arra az eredményre jutott, hogy az USA titkosszolgálata és a Pentagon mindarról előre tudomást szerzett.

A német és a francia titkosszolgálatnak is voltak információi a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének támadásáról. Viszont a vonatkozó információkat a nagykövetségek nem továbbították az UNPROFOR-nak, sőt a NATO-szövetségeseknek sem, beleértve Nagy-Britanniát és Hollandiát. Röviden: Washington azt akarta, a srebrenicai mészárlást indokul használhassa arra, hogy háborút lehessen indítani a szerb lakosság ellen. A számítás jól sikerült. Srebrenica bevételét és az egyoldalú nyugati vádakat követően a NATO főtitkára augusztus 30-án bejelentette a Deliberate Force hadművelet megindítását. Ez a boszniai szerbek állásai ellen induló légitámadásokat jelentett, amelyeket az UNPROFOR tüzérsége támogatott.

1995. szeptember 14-én leállították a NATO légitámadásait, hogy a boszniai szerbekkel egyetértésre jussanak arról, hogy a Szarajevó körül elhelyezett nehéztüzérséget visszavonják. A Clinton-kormány ezzel elérte, hogy – mint szándéka is volt – a NATO létezését amerikai irányítás alatt mint uralkodó katonai hatalomét meghosszabbítsák Nyugat-Európában. Ezen túlmenően kitűzték azt a célt is, hogy egy 80 ezer fős NATO megszálló erőt tartósan Bosznia-Herce­go­vinában állomásoztassanak annak érdekében, hogy ott „béke jöjjön létre”. A háború hivatalosan a daytoni egyezmény párizsi, 1995. december 14-i aláírásával zárult. Az amerikai különleges egységek és a globális mudzsahedin zsoldosok ezután a Jugoszlávia elleni következő dzsihádhoz fordultak: az albán határ mentén fekvő Koszovó szerb tartomány ellen.

A daytoni egyezmény aláírásával a tényleges hadi cselekmények befejeződtek. Ezzel a három és fél évig tartó boszniai háború lezárult. Az egykor multietnikus Bosznia-Hercegovinát ténylegesen muzulmán államként hozták létre; a gyakorlatban azonban az ország a Nemzetközi Valutaalaphoz és a NATO-hoz tartozott.

Még a boszniai háború befejezése előtt Washington Koszovó felé fordította figyelmét, amelynek főként albán lakossága elsősorban muzulmán volt, és amely több-kevesebb időn át a középkor óta Szerbiához tartozott. Szerbia ellen megnyitották a második frontot. A Clinton-kormány akkor értesült arról, hogy hatalmas olaj- és földgázlelőhelyek vannak a Kaszpi-tengerben, és a balkáni országokon átmenő földgázvezetékkel azt akarta biztosítani, hogy az olajat ellenőrzése alá vonja és semmiképpen sem engedje át az oroszoknak.

Engdahl ezután felidézte azt a beszélgetést, amelyet a horvát hadsereg egyik nyugállományú őrnagyával folytatott 2006-ban egy olyan magánbeszélgetésről, amely 1995-ben játszódott le Zágrábban a boszniai háború hirtelen befejeződése után. A horvát tiszt megkérdezett egy általa még a boszniai háborúban megismert, magas rangú CIA-ügynököt, miért van az, hogy az USA oly hirtelen visszavonult a boszniai harcmezőkről. A CIA embere azt mondta, Washington sokkal fontosabbnak tartja, hogy Koszovóban tartós katonai bázist tartson fenn, hogy az egész térségben gyakorolhassa a katonai ellenőrzést, beleértve a Közel-Keletet és a Kaukázust.

A Clinton-kormány védelmi minisztériuma a megalakítandó UCK („Koszovó felszabadító hadserege”) kiképzését egy magán zsoldoscsoportra bízta, amely az Egyesült Államok egykori különleges egységeiből és katonáiból állt. A Clinton-kormánynak nem állt érdekében, hogy bármiféle mérsékelt tiltakozókat támogasson Koszovóban, akik nyitottak lettek volna diplomáciai megoldásra Belgráddal. Megbízták az UCK vezetőit, hogy a mérsékelt koszovói albánokat gyilkolják meg – közöttük olyanokat, akik beleegyeztek a békemegállapodásba. Az albán állami tévé szerint az UCK Ibrahim Rugovát, Koszovó demokratikusan megválasztott elnökét távollétében halálra ítélte. A Párizs melletti Rambouillet kastélyban tartott békemegbeszélések idején Washington szándékosan dühítette fel a mérsékelt koszovóiakat, és támogatta az UCK-maffia dzsihadistáit, akik garantáltan nem akartak békét.