Miként szítanak forradalmakat, puccsokat és háborúkat a CIA fedőszervei

Folytassuk a Koszovó-részt! Míg a Pentagonnal szerződésben álló MPRI (Military Professional Resources Inc.) az UCK (Koszovói Felszabadító Hadsereg) kiképzésével foglalkozott, az USA és Németország 1998-ban azon igyekezett, hogy Afganisztánból, Szaúd-Arábiából, Boszniából és más országokból mudzsahed zsoldosokat toborozzon, és azokat az UCK szolgálatába állítsa – annak gerillastratégiáit és elterelő taktikáit segítve. A koszovói konfliktus idején az UCK elit­egységeinek egyik vezetője Mohammed az-Zavahiri volt, az egyiptomi dzsihadista, valamint afganisztáni és bosz­niai veterán Ajman az-Zavahirinak, Oszama bin Laden jobbkezének testvére.

Miután Engdahl mindennek számos részletét ismerteti, rátér fejezete következő alcímére, amely így hangzik: Etnikai tisztogatás – igen, de a szerbek körében.

Azzal, hogy az USA a muzulmán UCK-harcosokat szerb célpontokra állította, jelentős katonai reakció megindítását akarta kiprovokálni Milošević hadseregénél, hogy igazolja Jugoszlávia NATO általi újabb bombázását. Az UCK eközben mindent megtett azért, hogy a szaúdi mudzsahedeknek és az amerikai tanácsadóknak köszönhetően újonnan megszerzett terrorismereteit bizonyítsa, és így a szervezet 1996 februárjában Koszovóban – amely abban az időben még Jugoszlávia része volt – több támadást hajtott végre rendőrségi épületek és a jugoszláv kormányzati tisztségviselők ellen.

1998-ig az UCK jelentősen szélesítette a belgrádi kormányzati tisztségviselők elleni támadásainak spektrumát. Ekkor az UCK-nak alig ötszáz kiképzett harcosa volt. Majd az USA-ból, Németországból és Nagy-Britanniából érkezett fegyverszállítási és katonai kiképzési segítséggel a csapatokat jelentős, harmincezer fős, ütőképes gerillahadsereggé alakították. Ez a nyugati beavatkozás a kis konfliktusból átfogó válságot eredményezett. A saját maguk által létrehozott válságra hivatkozva a NATO igazolta a Jugoszlávia ellen irányuló támadó háborúját.

1999-ben végül a Clinton-kormány készen állt arra, hogy a késlekedő NATO-t, története során másodszor, ismét bevonja a légitámadásokba, mint ahogyan az az első esetben, négy évvel korábban is történt Bosznia-Hercegovina esetében. Ez az eljárás ütközött az ENSZ alapokmányával, az ENSZ Biztonsági Tanácsának autoritásával, magának a NATO-nak az alapokmányával is, mivel az a katonai lépések megtételét csakis egy, a NATO ellen irányuló támadás esetében engedélyezi.

Azzal a pókháló vékonyságú ürüggyel, hogy Milošević szerb hadserege nagy etnikai tisztogatásokat hajt végre a muzulmán koszovói albánok ellen, amivel humanitárius katasztrófa jár, a Clinton-kormány légicsapásokat indított a szerbiai polgári és állami célpontok ellen. Ezt a hadműveletet „Nemes üllőnek” (Noble Anvil) nevezték. Sokaknak meglepetést okozott, hogy Clintonék csaknem egyoldalú döntését Belgrád bombázásra – amit a Kohl-kormány erőteljesen ellenzett – Gerhard Schröder kancellár és Joschka Fischer külügyminiszter vörös-zöld koalíciója támogatta. Fischernek sikerült a hagyományosan a háborúk ellen kiálló pártokat rábeszélni arra, támogassák a törvénytelen NATO-bombázást, amivel Clinton sürgősen szövetségeseket keresett.

Clinton szégyentelenül hazudott, amikor az amerikai lakosságnak azt állította, a szerbiai események a holokauszttal hasonlíthatóak össze. Clinton külügyminisztériuma azt állította, hogy a szerb csapatok népirtást hajtottak végre. 1996 májusában William S. Cohen amerikai védelmi miniszter százezer albán halálos áldozatról beszélt. Öt hónappal a NATO-légitámadás vége után azonban még mindig csak 2018 holttest eltemetésénél tartottak.

A légitámadás 79 napon át tartott: 1999. március 24-étől június 10-ig. Belgrád törmelékben és hamuban állt. Azt megértve, hogy az ENSZ Koszovóban gondoskodni fog a rendről, mihelyt a jugoszláv csapatok onnan kivonulnak, Milošević kiadta az elvonulásra szóló parancsot, és Jugoszláviában a csaknem egy évtizede tartó háború véget ért.

Washington elérte céljait, azaz Koszovót a Balkánon katonai bástyaként létrehozta, és a korábban szuverén stabil Jugoszláviát szétdarabolták. A volt Jugoszlávia totális megsemmisítésének következő fázisa a megválasztott szerbiai elnök, Slobodan Milošević megdöntése volt. Ennek során a CIA-nak és látszatdemokratikus NGO-knak jutott a döntő szerep.

Engdahl ezután rátér könyve 7. fejezetére, amelynek címe: Az Otpor látszatdemokráciája Szerbiában. Ami nekünk szintén rendkívül fontos. Olyannyira, hogy szakítsuk is félbe az Engdahl-könyv ismertetését, és idézzük a hetilapunk múlt heti számában megjelent interjút a szerzővel magával, a neki ez ügyben feltett kérdésekkel együtt:

„– Mit gondol Srdja Popovićról, aki szeptember első részében látogatást tett Budapesten? Ő valóban a béke és a demokrácia embere, ahogyan mondja magáról?

– Olvastam budapesti látogatásáról. Tény, hogy Popović legalább 1998–’99 óta pénzt kap az amerikai kormánytól, a CIA-tól. Akkor a CIA és annak egyik karja, a Nemzeti Demokrácia Alapítvány pénzével hozta létre az Otport (»Ellenállás«) Belgrádban, hogy megdöntsék Slobodan Miloševićet, Szerbia megválasztott elnökét. Ettől fogva Popović létrehozott egy CANVAS nevű vállalkozást Belgrádban, hogy az világszerte forradalmakat gerjesszen. Ennek a logója az összeszorított ököl. Ez volt látható az egyiptomi színes forradalom idején a Tahrír téren, 2011-ben. Ugyanezt lehetett látni Grúziában is. Popović Belgrádban a CIA és az általa megbízott Madison sugárúti imázskreálók segítségével dolgozott. Hazug ember. Kiképzői közé tartozott Gene Sharp és partnere, az egykori amerikai katonai szakértő, Robert Helvey. Sharp alapította az Albert Einstein Intézetet, ahol Helvey is dolgozott. Kétlem, hogy Popović országok tucatjaiba utazgatna aktivistákat kiképezni, ha nem volna valaki a háttérben, aki mindezt finanszírozza neki. Már régen kiiktatták volna, ha olyat tesz, ami nem Washington szájíze szerint való. Popovics nem a béke embere, hanem az ellenkezője. Murszi elnöksége idején a Muzulmán Testvériséget segítette de facto hatalomra Egyiptomban, és a saria lett az uralkodó jogrendszer egészen a katonai államcsínyig. Úgyhogy Popović nem egy hippi virággyerek.”

Most pedig kezdjük meg a kötet 7. fejezetének ismertetését annak első alfejezetével, amelynek címe: Az Otpor megdönti Miloševićet.

Annak ellenére, hogy egy évtizeden át dühöngött a polgárháború, miközben Belgrádot tíz héten át brutálisan bombázták, Milošević maradt Szerbia elnöke. Kapcsolata Oroszországgal történelmi természetű volt, és az részben a közös vallási-kulturális és történelmi gyökerekből állt. A gazdasági szankciókat és a NATO légicsapásait követően Milošević még közelebb került Moszkvához. Szerbia moszkvai nagykövete 1998-tól Milošević 2000. októberi, hatalomtól való megfosztásáig testvére, Borisz Milošević volt, ami azt is mutatja, hogy milyen fontosak voltak az elnöknek az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok.

Az ENSZ-ben Oroszország elítélte Szerbia bombázását, hangsúlyozva, hogy az az ENSZ alapokmánya értelmében törvénytelen. Időközben több száz nyugállományú orosz katona – közöttük az egykori különleges egység, a Specnac tagjai – érkeztek meg önkéntesnek Szerbiába, hogy Milošević katonaságának oldalán lépjenek fel a NATO által támogatott UCK elleni harcban.

Ezzel egy időben Milošević hadserege a belgrádi kínai nagykövetségen keresztül jelentős segítséget kapott Kínától. Milošević kínai támogatását olyan súlyos körülmények tekintették, hogy az amerikai kormány veszélyes nemzetközi elítélést is kockáztatott, és még a Kínához fűződő jövőbeli kapcsolatokat is kockára tette, amikor 1999 novemberében precíziós bombákkal elpusztította a belgrádi kínai nagykövetség katonai attaséjának irodáit. Ezután azt mondták, hogy ez „hiba” volt, mivel egy „régi térképet” használtak. Holott az nem volt hiba.

Washingtonban a hatalom birtokosainak közben világossá vált, hogy a nagyon népszerű Miloševićnek távoznia kell, ha az amerikaiak terveiknek megfelelően át akarják venni a katonai hatalmat a posztszovjet Európában. Készen álltak arra, hogy egy óriási katonai bázist hozzanak létre Koszovóban, amely akkor szerbiai irányítás alatt állt. Ily módon akarták biztosítani befolyásukat a teljes délkelet-európai térségben, illetve a Krím félszigeten lévő erős orosz fekete-tengeri flottát egy amerikai légicsapás hatótávolságán belül tartani.

(Folytatjuk.)