Clintonnéval legalább tudjuk, hogy mire számíthatunk. A hidegháború legfagyosabb időszakát idéző soviniszta lózungjaival a demokrata jelölt galvanizálja a katonai-ipari komplexum, a cionista lobbi és a globalista fináncoligarchia energiáit. Az Amerikai Légió ohiói tagjai előtt – nyilvánvalóan messianisztikus transzállapotban – a „Föld utolsó és legjobb reményének” minősítette országát, szerényen kijelentve: „Mi vagyunk a világ nélkülözhetetlen nemzete. (…) Mi egy rendkívüli ország vagyunk. (…) A világ népei minket néznek és minket követnek. (…) Oroszországban nem akarják hallani, hogy az Egyesült Államok rendkívüli. (De) még ha nem is akarják ezt hallani, ez nem jelenti azt, hogy nem igaz. (…) Amerikának egyedülálló és páratlan képessége van arra, hogy a béke és a haladás ereje, a szabadság és a lehetőség bajnoka legyen. (…) A világ egyetlen országának sincsenek olyan szövetségesei, mint a mieink. Oroszországnak és Kínának nincs semmije.” (Read Clinton’s Speech Touting „American Exceptionalism”, time.com, 2016. augusztus 31.)

Ráadásul szégyentelenül a líbiai háborús „hőstetteivel” dicsekszik, és nyilvánvaló pszichopataként Kadhafi meglincselésén poénkodik (lásd Hillary Clinton „We came, we saw, he died”, youtube). Fogadkozik, hogy haladéktalanul likvidálni fogja Aszadot. Gyalázza az orosz elnököt, azzal vádolva, hogy összeesküvést sző a megválasztása ellen. Megingathatatlan arroganciájával a jenki establishment legmilitaristább frakcióját képviseli, amely bármire képes az uralma kiterjesztéséért. Ahhoz azonban, hogy megértsük az általa megtestesített jelenséget, történelmi kontex­tusba kell helyezni.

Clinton, W. Bush, Obama: 1992 óta az egymást követő három elnök egymással versengve gazsulált a neoliberális globalizmus osztalékait lekaszáló kozmopolita plutokratáknak. Hármuk közül a legrosszabb hírű Bush, holott nem neki kellett alávetnie országa politikáját a tőzsdespekulánsok, olajmágnások és fegyvergyártók bűnszindikátusának. Bill Clinton, a „pacifista” háborús héja prototípusa ezt már megtette előtte, olyan politikai örökséget hagyományozva az utódaira, amelynek hajlamosak vagyunk elfelejteni a jelentőségét. Ez az örökség elválaszthatatlan a létrejöttét övező rendkívüli körülményektől. Clintont a Szovjetunió összeomlásának másnapján választották elnökké, a rivális szuperhatalom eltűnése pedig utat nyitott az egypólusú világ megteremtéséhez. Engedelmesen kiszolgálva a finánctőke érdekeit, a globalizmusnak ez a mindenre elszánt apostola megerősítette Washington osztatlan uralmát. Nem ő találta fel az amerikai imperializmust, de ő terjesztette ki az egész világra. Hogyan? Három hegemonikus vívmánnyal, amelyekbe b. neje igyekszik majd belekapaszkodni, hogy a lehetőségekhez képest megőrizze az amerikai „leadership” maradványait.

Az első hegemonikus vívmány a NATO átalakítása volt agresszív háborús gépezetté. Az elsősorban a „szovjet veszély” elhárítására létrehozott védelmi szövetség túlélte potenciális ellenségét, és ahelyett, hogy a Gorbacsovnak tett ígéretet betartva feloszlatták volna, az angolszász szövetségesek a Moszkva elleni állandó offenzíva eszközévé tették. Példátlan provokációként azóta kiterjesztették a kelet-európai országokra is, és így elérte Oroszország nyugati határait.

A Clinton-éra második hegemonikus vívmánya ideológiai természetű. A szuverén országok elleni katonai intervenciók igazolására immáron az „emberi jogok” szolgáltatnak ürügyet. Ezt a doktrínát először a Balkánon ültették át a gyakorlatba, ahol a humanitárius propaganda szolgált paravánként Szerbia belügyeibe való beavatkozáshoz és területi integritásának szétzúzásához. Kitaláltak tehát Koszovóban egy meg nem történt emberirtást, pusztító légicsapásokat mértek a szerb katonai és polgári infrastruktúrára, majd létrehoztak egy bábállamot, amely a NATO katonai intervenciójának köszönheti létét az ENSZ felhatalmazása nélkül és a nemzetközi jog megsértésével.

A Clinton elnökségéhez köthető harmadik hegemonikus vívmány a háborúskodás módjában megnyilvánuló alapvető szemléletváltozás. A Szomáliát, Irakot és Szerbiát sújtó frenetikus bombázásokkal a Pentagon valósággal forradalmasította a hadviselést. A kétségtelenül kockázatos szárazföldi hadműveletek helyett az amerikai hadvezetés az égből csapott le ellenségeire, és így a tökéletes aszimmetriának köszönhetően sikerült minimalizálnia a „Jó” táborának veszteségeit.

A csatlósok rövid pórázra fogása egy határok nélküli NATO-ban, agresszív „emberijogizmus” és „égi tűz” az ellenszegülőkre: az új amerikai külpolitika szentháromsága. Bill Clinton republikánus bírálói is megtanulták a leckét, W. Bush-sal az élükön, aki kihasználta a 9/11-et, hogy rászabadítsa a Pentagon héjáit a Közel-Keletre, de ez az intervencionizmus ugyanolyan hatással járt, mint egy elefánt a porcelánboltban. A fiaskó láttán az amerikaiak 2008-ban egy ígéretes demokratát választottak elnökké, aki az iraki háborús kaland ellenzőjének tüntette fel magát. Az illúzió azonban nem tartott sokáig. Obama ugyan jobban kedvelte a „hátulról mellbe” (leading from behind) típusú akciókat a közvetlen beavatkozásoknál, de fokozta a drónok háborúját, és ígéretét megszegve fenntartotta a guantanamói lágert. Lepaktált az al-Kaidával, európai lakájaival (Cameron és Sarközy) elpusztíttatta Líbiát, és megpróbálta megsemmisíteni Szíriát is, a Putyin nevű csont azonban megakadt a torkán. Ezért erőfitogtató rakétapajzsot telepített Kelet-Európába, támogatta a kijevi puccsot és gazdasági-kereskedelmi szankciókkal sújtotta Oroszországot.

Clintonné fékevesztett „lángszórós” kampánya azt mutatja, hogy elnökként ugyanezt az arrogáns ágyúnaszád-diplomáciát fogja folytatni. Ashton Carter hadügyminiszter nemrég kijelentette, hogy az USA fenntartja magának az atomfegyver bevetésének jogát első csapásként. A neokonzervativizmus háborús uszítói már javában hangolják egy Oroszország és/vagy Kína elleni agresszió szólamait. A demokrata jelölt várható győzelmével ez a feszültségstratégia fogja megnyerni a november 8-i választást. Clintonné a szakadék szélére sodorhatja a világot.