Amikor a történész nem csak papírra írná a történelmet

Kedves Krisztián!

Egyidősek vagyunk (én egy évvel öregebb), az ELTE történelem szakán még évfolyamtársak is voltunk és a nevünk is azonos. Ha jól tudom, van két fiad (nekem három – és egy lányom is). Sok szempontból tehát hasonló kellene hogy legyen az élethelyzetünk, a világhoz való viszonyunk. Mégis, mintha külön bolygón élnénk. Sorsunk nem is nagyon keresztezte egymást, most azonban ugyanakkor voltunk ugyanott, egészen más lelkülettel és céllal.

Én azért vittem ki a négy gyermekemet a Kossuth térre, hogy ’56-ot ünnepeljük, illetve meghallgassuk az ország demokratikusan, nagy többséggel megválasztott miniszterelnökének a beszédét. A sípolók nem Orbánt zavarták, hanem 50-60 ezer ember ünnepét, szóláshoz és a szólás meghallgatásához való jogát. Súlyosan korlátoztatok minket alapvető politikai és emberi jogainkban.

Kedves Krisztián, mi a bajod a szólás- és sajtószabadsággal egy olyan országban, ahol ellenzéki tévé- és rádiócsatornák, ellenzéki napi-, heti és havilapok, ellenzéki hírportálok és blogok tucatjai léteznek, bennük a legvadabb, legszélsőségesebb kormány-, magyar- és keresztényellenes szövegekkel?

Tiltakoztál-e történészként akkor, amikor a 2010 előtti parlament olyan törvényt hozott, amely egy történelmi esemény (holokauszt) kutatását gyakorlatilag betiltotta azzal, hogy börtönbüntetéssel szankcionál bizonyos felvetéseket. (Ezt sajnos a 2010 utáni Parlament még megfejelte egy hasonlóan idióta törvénnyel, amely ahelyett, hogy eltörölte volna az első, szólásszabadságot durván sértő törvényt, tovább korlátozta azt a „kommunizmus bűneinek tagadásának” büntetésével.)

Krisztián, ez a sípolás olyan gyerekes és méltatlan egy felnőtt férfihoz, méltatlan egy történészhez, méltatlan egy Ungváryhoz. Amikor Magyarországon valóban diktatúra volt, amikor egyáltalán nem volt szuverén ország és valóban hazaáruló gazemberek vezették, amikor a rendőrség valóban üldözte (lelkileg-fizikailag) a másként gondolkodókat, 1985-ben, 1986-ban én is utcára mentem március 15-én (október 23-án nem mertem volna); a rendőrök kergettek minket, verték a tüntetőket, például a Lánchídon. (Én nem kaptam, tehát nincs jogom azt mondani, mi lett volna, ha kapok, de benne volt a levegőben, hogy akár ez is megeshet.) A Batthyány téren viszont hátracsavarta a kezemet egy rendőr ’86 március 15-én, épp elmúltam 18 éves, akár be is csukhattak volna. Mégse jutott eszembe „feljelentést” tenni. De hát akkor még szabad országban és demokráciában éltünk.

Krisztián, te a szólás szabadságáért sípoltál abban az országban, ahol most a téged ért inzultussal van tele az elnyomott, nem létező sajtó. Amikor engem lefogtak a rendőrök 86-ban, azt nem írta meg semmi. Azt sem, amikor 2005 novemberében 52 elhangzott politikai szatirikus jegyzetem után az 53.-at már soha többé nem engedték elhangozni a Vasárnapi Újság című rádióműsorban. Vagy amikor 1996-ban az akkori munkahelyemen (egy azóta megszűnt szakközépiskolában) letiltották az általam írt október 23-i megemlékezést, mert az igazgató szerint „túlságosan egyoldalú” volt, vagyis a kommunisták voltak egyértelműen a rossz fiúk, a felkelők meg a jó fiúk, és a történelem „nem ilyen fekete-fehér”.

Valóban, a történelem nem fekete-fehér, ha azonban te azt állítod, hogy az Orbán-kormány diktatórikus, nem biztosítja az alapvető szabadságjogokat, az azt bizonyítja, hogy talán történészként az elmúlt korok megítéléséhez van tehetséged, de a jelenből nem sokat értesz. És ha vasárnap óta még mindig sajogna a sebed (amit, ha minden igaz, nem az állami erőszakszervezettől, „hivatalosan” kaptál, hanem kizárólag magánindulatból), akkor nézegess fotókat a 2006. október 23-i rendőri erőszak áldozatairól, a kilőtt szemű, vérző fejű emberekről, és kérdezd meg magadtól, vajon miért nem mentél akkor Gyurcsány ellen sípolni?

Ungváry Zsolt

Ui.: Ha visszagondolok vasárnapi érzéseimre, akkor igazából egyetlen mondat jut eszembe erről az egészről: ha valaki kimegy a Fradi-UTE meccsre, bemegy a fradista ultrák közé, és kiabálni kezdi, hogy zöld-fehér majmok, ne csodálkozzon, ha pofán verik.