Rejtélyes politikus, egyszerre csodálat és gyűlölet tárgya. Törökország erős emberét, a jelenlegi elnököt, Recep Tayyip Erdoğant sokszor nem érti Európa, és nem értjük mi, magyarok sem. Nyolc kérdés, nyolc válasz, és talán jobban átlátjuk majd, mi folyik Törökországban, s hogy mi a tétje a mostani belpolitikai küzdelemnek.

1. Erdoğan elnök az államalapító Musztafa Kemal szellemi és politikai örököse.

Nem igaz. Musztafa Kemal örököse a Köztársasági Néppárt (CHP), amely azonban a hatalomban töltött évtizedek alatt elkényelmesedett, milliók fordultak el tőle. Az Erdoğan alapította jelenlegi kormánypárt, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) többek között éppen annak köszönheti felemelkedését, hogy lépésről lépésre szembefordult a kemali örökséggel. Ezt bizonyítja Erdoğanék fellépése a szekuláris állam ellen a gyakorlati politikában és a szimbolikus mezőben egyaránt. Ezért lazítanak a nyugati világhoz fűződő kapcsolatokon, tárgyalnak a kurdokkal, erősítik az iszlámot mint életformát és államvallást, ezért üzennek hadat az alkoholos italoknak, törlik el a polgári házasságot, támogatják a fejkendő használatát. Mindezen túl Erdoğan vidéki származású, muszlim hátterű új elitet hívott létre, szemben a mára belterjessé vált, semleges vagy kevert világnézetű, nagyvárosi gyökerű kemalista elittel.

2. Erdoğan nacionalista, politikai ellenfelei kevésbé.

Törökországban – egy egészen vékony, nagyvárosi liberális rétegtől eltekitve – mindenki nacionalista. Az 550 fős ankarai parlamentben helyet foglaló négy párt pontosan tükrözi a mindennapos valóságot, a török emberek önmagukról és másokról alkotott világképét. A kemalista CHP, jóllehet hivatalosan szociáldemokrata irányultságú, valójában regionális török dominanciát és nemzetállami berendezkedést hirdet. A Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP), amelyre a Szürke Farkasok is szavaznak, a magyar politikai palettán megfelel egy Jobbikot nacionalista alapon jobbról támadó pártnak. S bár paradox módon a homoszexuálisok, nők jogait védelmezi, de a szélsőbaloldali Népi Demokrata Pártot (HDP) nemcsak a feministák és kommunisták, de a kurd szeparatisták, a PKK fegyveresei is támogatják, vagyis óhatatlanul a kurd nacionalizmust is képviselik a törvényhozásban.

3. Erdoğan államelnök, de valójában miniszterelnökként viselkedik.

Van benne igazság. A legutóbbi választás tétje az volt, sikerül-e Erdoğannak elnöki rendszert létrehoznia, amely jelentős többlethatalommal ruházta volna fel. A köztársasági elnök több ízben is nyíltan kampányolt anyapártja, az AKP mellett, holott az alkotmány elvileg semlegességre szólítja fel. Erdoğan mindig is gondosan ügyelt arra, hogy mozgalmában senki ne homályosítsa el, ne kerüljön túlzottan magas polcra, a leggyakrabban bábokat vagy korlátozott hatalmú embereket ültetett fontos pozíciókba, és ő mozgatta hátulról a szálakat. Ha számításai beválnak, és megszületik az elnöki rendszer, gyakorlatilag mindent szálat a kezében tarthatott volna – de így, a számára kedvezőtlen választás után korlátoznia kell hatalmát. Tizenhárom esztendő óta először kényszerül erre, könnyen meglehet, hogy a társasjátékban gyakorlatlanabb, mint az egyéni döntésekben. Mindenesetre az a tény, hogy nem akad egyetlen lehetséges koalíciós partnere sem, hosszú távon megbosszulhatja magát, hiszen vagy egyedül kell győzelmet aratnia a többiek felett, vagy partnerek híján, győztes helyzetben is mindent elveszíthet.

4. Erdoğan túlzottan ragaszkodik a hatalomhoz, és elszaladt vele a ló.

Ebben is van igazság. Az elnök valaha a korrupt elit bírálatával, valamint azzal az ígérettel kezdte felemelkedését, hogy tisztább, átláthatóbb viszonyokat teremt Törökországban. Mára azonban pártjának, mozgalmának több vezetője és számos politikai kinevezettje súlyos korrupciós ügyekbe keveredett. Különösen nagy felhördülést váltott ki az elnöki palota megépítése: ezerszáz szobájával, monumentális méreteivel az Ak Saray nem éppen a puritán, gondoskodó állam képét közvetíti a nemzetnek és a nagyvilágnak. Erdoğan mindenesetre ragaszkodik a mintegy 615 millió dollárból (kb. 170 milliárd forint) emelt palotához, kormányzásának furcsa, torz emlékművéhez, és egyébként is szereti a haza atyjának láttatni magát. Ehhez persze tegyük hozzá, hogy törökök tízmilliói éppen erre vágynak, erős kezű, férfias, határozott vezetőre.

5. Erdoğan egymaga többet tett a török–kurd viszony enyhüléséért, mint elődei együttvéve.

Igaz. Bár sokan nem hittek benne, a török politikus néhány év alatt nagyrészt rendezte a török–kurd viszonyt. Ebben jó partnerre talált a bebörtönzött Abdullah Öcalanban, aki békés felhívásaival és instrukcióival lecsillapította mozgalmának radikálisait. Mára a kurdok számos alapvető jogukat gyakorolhatják Törökországban: anyanyelvhasználatot, saját nyelvű sajtót kaptak. A török–kurd viszony egyébként messze nem olyan rossz, mint ahogyan a nyugati médiumok időről időre felfestik. A mindennapokban, a török nagyvárosokban jól megférnek egymással az emberek, probléma csak ott van, ahol a PKK harci tevékenységet fejt ki, és a török hadsereg válaszcsapásokra kényszerül. Mindennek ellenére a július 20-i suruci merénylet óta, amikor egy Iszlám Államhoz kötődő öngyilkos merénylő kurd civileket gyilkolt meg, a megbékélés szelleme mintha elillant volna, a 2012 óta folyó egyeztetések átmenetileg megfeneklettek. A törökök ráadásul légi csapásokat intéztek szerintük katonai, a kurdok szerint polgári célpontok ellen. Nem kétséges azonban, hogy immáron mindkét félnek komoly vesztenivalója van: Erdoğan valódi békéhez, a kurdok pedig további jogokhoz, engedményekhez juthatnának a megegyezéssel.

6. Erdoğan támogatja az Iszlám Államot.

Igaz. Pontosabban eddig szemet hunyt a ténykedésük felett, sőt, a gyanú szerint török területen is átengedte Irak és Szíria között a fanatikusokat. Ennek persze nagyon is logikus magyarázata a régi igazság: az ellenségem ellensége a barátom. Amíg az Iszlám Állam a kurdokkal viaskodik, addig a jelenlegi határokon átnyúló kurd nemzeti egyesülés nem fenyegeti Ankarát és szomszédait. Miután egymás után két, kurdok is lakta országban, Irakban és Szíriában egyaránt felbomlott a rend, és polgárháború robbant ki, amely kurd önállósághoz vezetett és vezethet, Törökországnak kapóra jött az Iszlám Állam. Jelenleg Ankara újabb katonai csapásokat fontolgat, még az is szóba került, hogy a török hadsereg szíriai területre lépve vadászik majd feltételezett és valódi terroristákra. Erdoğannnak azonban valamiféle pufferzóna létrehozása volna a legfontosabb: nem véletlen, hogy a törökök hetek óta biztonsági zónát szorgalmaznak a török és a szíriai határ között, és a jelek szerint ebben a NATO is segíti őket. Összességében Ankara és az Iszlám Állam viszonyát a kurdkérdés alakulása dönti majd el, az újabb megállapodás azt is jelentheti, hogy az Iszlám Államot immáron Erdoğan is hivatalos ellenségének tekinti.

7. Erdoğan megbízható szövetségese, partnere Washingtonnak és Izraelnek.

Mi ebben nem vagyunk olyan biztosak. Bár Erdoğan ügyes manőverezése közben ügyel arra, hogy az amerikaiakat ne haragítsa magára, látni kell, hogy washingtoni szempontból a török politikus meglehetősen ingatag szövetséges. Az iráni atommegállapodás ráadásul felértékelte Teherán szerepét, és könnyen meglehet, hogy Törökország súlya kisebb lesz a térségben, mint annak előtte. Ha Washington rászánja magát, vagy rákényszerül, hogy az Iszlám Államot légierejével visszabombázza a középkorba, akkor Irán támogatása ugyanolyan fontos lesz, mint Törökországé. Aligha véletlen: néhány hete Erdoğan beleegyezett abba, hogy az amerikaiak használják az incirliki támaszpontot. Ami Izraelt illeti, a török elnök még retorikailag sem óhajt politikailag korrekt lenni, és szerte az iszlám világban éppen harcos Izrael-ellenességének köszönheti népszerűségét.

8. Erdoğan stabilizáló tényező európai szempontból.

Ha szemügyre vesszük a szóba jöhető török ellenzéki pártokat, mozgalmakat, és megvizsgáljuk, kinek milyen érdekérvényesítő ereje van, volna hatalmi helyzetben, ezzel az állítással nehéz vitatkozni. Bár Erdoğan szíriai politikája végül is csődöt mondott, Aszad még nem bukott meg, és a törökök által ajánlgatott ankarai modellt sem a szír ellenzék, sem az „arab tavasz” győztesei nem óhajtják átvenni, ráadásul a török gazdaság lelassult, az országban pedig kétmillió szíriai menekült él, Erdoğan kormányzása mégis európai érdek. Felőlünk nézve kulcskérdés, hogy a Török Köztársaságban rend legyen, akár régi, vagyis kemalista, akár mérsékelt iszlamista, vagyis AKP-vezetésű az ország. Ha ugyanis az ezer indulattól forrongó Törökországban valamilyen fordulat, előre nem látható esemény következtében iszlamisták vagy szélsőbalosok jutnának a kormányrúdhoz, Európa nagyon nehéz helyzetbe kerülne. Ennek az országnak a léte, jellegzetes kompszerepe Európa és Ázsia között, mindig is valamiféle stabilitás ígéretét hordozta. Elég csak az Oszmán Birodalom felbomlása körüli időkre és a kiürített, elveszített balkáni területeken fellángoló háborúkra gondolni, hogy megértsük: az európai biztonsági rés szűkül, ha a hozzánk földrajzilag, kulturálisan közel álló Törökországban megszűnik a stabilitás. Ma az a kérdés, Ankara valamilyen módon képes-e feltartóztatni, megszűrni a menekültáradatot, hogy tompítja-e a közel-keleti térség konfliktusait, vagy éppenséggel újakat idéz elő, s hogy barátságos, partneri viszonyra törekszik Európával, vagy sem. Bár vádolhatjuk következetlenséggel, cselfogásokkal Erdoğant, jó, ha látjuk, kik ellen küzd, és nem árt néha felidézni, hogy vannak sokkal rosszabb jelöltek is a török elnöki és miniszterelnöki székbe. Európára és Törökországra valóságos csapás volna egy iszlamista fordulat, vagy valamilyen amerikai emberi jogista bábkormány – amúgy ukrán módra – az ország élén. Ezekhez képest Erdoğan kifejezetten üdítő jelenség, még akkor is, ha kormányzása és pályafutása aggodalmakat és kérdéseket vet fel bennünk.