A férfi kinézett az ablakon; a süvítő szél csapkodta az ónos esőt – szerencsére az Opellel beállt a garázsba –, de idebent a központi fűtés jó meleget adott. Az imént fejezte be a vacsorát, brassóit evett sült krumplival. Ebédre csak a munkahelyi büfében tudott rántott húsos szendvicset és kólát venni. A tévében focimeccset adtak, kapcsolgatott a csatornák között, egy ideig leragadt az egyiknél, ahol kedvenc filmje ment, de aztán nem nézte végig, hiszen úgyis megvan dévédén. A két kisebb gyerek a szobájában legózott, a nagylány a konyhaasztal túlsó végénél gubbasztott, tabletjével az ölében. A háttérben a mosogatógép duruzsolt, alig vette észre, hogy csörög a mobil. A sógora kereste, a szerda esti teniszmeccset egyeztették. „Nem bújsz mellém?” – kiáltott ki a felesége, aki már az ágyban olvasott. „Mindjárt, még belenézek az internetbe.”

Szórakozottan behívott néhány híroldalt, beleolvasott az Indexbe, 444-be, a HVG-be, s közben egyre idegesebb lett. Megtudta, hogy Orbánék már megint szétlopták az országot, itt ragadunk a posványos nyomorban, míg a többi ország elhúz tőlünk, főleg azok, ahol nincs ez a populizmus, korrupció, úrhatnámság, kiskirálykodó diktátorkodás, szegénység, kilátástalanság, szenvedés. Csak a stadionok épülnek meg az olimpiás rémálmok (na, ezt szerencsére most megfúrták ezek a helyes kis momentumos srácok), közben megdöglünk a kórházban, akinek esze van, nyugatra menekül, az oroszok már a spájzban vannak, ahol más sincs, mert elvett tőlünk mindent a kormány. A kommentek még ennél is rémesebb és lesújtóbb képet festettek. Végpusztulás.

Vérnyomása az egekbe emelkedett, keze ökölbe szorult. „Ölni!”, gondolta. „Gyere, pihenj”, hallotta az asszony hangját. Pihenni; kinek van erre módja ebben a szétrohadt, szemét országban, ó hogy az a… Felkapott egy kést, belevágta a nőbe: „Most pihenj, rothadt ország rothadt terméke!”

Újsághír: „17 késszúrással megölte feleségét.” Kommentek: Micsoda ország, micsoda állapotok! Orbán, takarodj!