A Nyugat alkonya Kína feltámadása

A nyugati állam és a bürokráciája számára alapvető érdek a terror egyensúlyának fenntartása, egyrészt a bennszülött társadalmi selejtek és a bevándorló tömegek, másrészt a produktív fehér középosztály között, hogy továbbra is kézben tarthassa az állami büdzsét, tehát a hatalmat. Nyugaton mindenhol a fehér fiatalság fogja elszenvedni a legnagyobb fiskális nyomást. Az államszocializmusnak és azoknak, akik belőle élnek (bürokraták, bevándorlók, nyugdíjasok), szükségképpen elnyomáshoz kell folyamodniuk, hogy ezeket a fiatalokat ellenőrzés alatt tartsák. Ez a propaganda fokozódását jelenti annak biztosítására, hogy semmiféle túlélési ösztön ne fenyegesse részükről az állami, társadalmi és faji status quót, mivel nyugaton a szociális harc interrassziális (fajok közötti) harc is egyben.

A status quo persze csak relatív, a rendszer ugyanis alapvetően dinamikus egyensúlytalanságban van, ezért egyre nagyobb nyomást kell gyakorolnia a produktív fehérekre, tehát emelnie kell az adókat. A rendszer csődje elkerülhetetlen, az egyedüli kérdés, hogy mikor fog bekövetkezni. Ilyen körülmények között a „szociális vívmányok” védelme a fehér fiatalság és a produktív fehér középosztály számára kész öngyilkosság. A nyugati államszocialista rendszer védelme egy háború előtti relikvia, amelynek az új fehér nemzedékek számára már nincs semmi értelme. A gondviselő állam fenntartása ugyanis egyet jelent a fehér fiatalok rabszolgaságával a harmadik világbeli bevándorlók és a jelenlegi rendszerért felelős nyugdíjasok (a háború után született és a ’68-as eszméken degenerálódott ún. baby-boomerek) meg persze a belőle élő politikusok és bürokraták javára.

Ráadásul a nyugati demokráciák gyakorlatilag intézményesítették a diszgenikát, és azon az alapon, hogy az ostobákat könnyebb manipulálni, mint az okosokat, a humanitárius propaganda álcája alatt importált harmadik világbeli biomasszával szándékosan lerontják népességeik általános intelligenciaszintjét. Mindez szükségképpen a termelékenység és a hatékonyság rovására megy a nemzetgazdaság, az államháztartás és az államigazgatás minden szintjén, mindenhol tovább növelve az államok költségvetési hiányát és adósságát azok érdekében, akik rajtuk élősködnek: a funkcionáriusok, a szociális esetek, a baby-boomerek, a színes bőrű bevándorlók. Ezek „demokratikus koalíciója” alkotja a rendszer pártjainak választási bázisát. A rendszerét, amelyben a parlamentáris demokrácia leviatánja lényegében felfalja és elemészti népessége legjobbjait a faji és kommunista populizmus választásnak álcázott manipulációival, a számok törvényével garantálva minden fehér önvédelmi erő szisztematikus vereségét, végeredményben pedig multikulturális, multirassziális és multiperverz kloákává változtatva Európát. Következésképpen minden XXI. századi politikai formula Európában, amely figyelmen kívül hagyja a faji paradigmát, az vagy csalás, vagy árulás. Általában mindkettő.

Miközben a nyugati demokráciák a harmadik világbeli új honfoglalókat favorizálják saját őshonos fiatalságukkal szemben, Kína határozottan halad a jövő felé. Önbizalmának nincs párja a világon. A kínaiak 92 százaléka úgy véli, hogy az országuk jó irányba tart (az amerikaiak 54 százaléka viszont úgy gondolja, hogy az USA rossz nyomon jár), 60 százalékuk pedig arról is meg van győződve, hogy Kína az Egyesült Államok helyébe lép, a világ vezető szuperhatalmaként. (Committee of 100 U.S.-China Public Perceptions Opinion Survey 2017.) A kínaiak történelmi revánsra törekszenek, és újra azzá akarnak válni, amit a „Közép Birodalmának” hívnak. Amíg az agymosott fehér fiatalság szervilisen hajlong a humanitárius szenilitással megfertőzött vén generációk előtt, és feláldozza magát és jövőjét, hogy királyi bánásmódot nyújtson élősködő és hálátlan színeseknek, akik terrorizálják, megerőszakolják és megtizedelik, addig a kínai fiatalság meg akarja hódítani a világot, és meg is teszi, az emberiség történelmében példátlan technikai fejlődést produkálva. Az egykori „koppintós” ország mára a világ vezető „erőműve” lett, amely a globális kutatási és fejlesztési beruházások egyötödét képviseli. (China is the new science and technology powerhouse, bruegel.org, 2017. augusztus 31.)

Egyik korábbi alkalommal futólag már említettem, de a jövő hatalmi konstellációját alapjában meghatározó stratégiai fontossága miatt nem lehet eléggé kihangsúlyozni azt a tényt, hogy a szuperszámítógépek versenyében Kína mennyiség és teljesítmény tekintetében is lehagyta az Egyesült Államokat, a kínai rendszerek ugyanis immár a világ összesített számítási teljesítményének majdnem 36 százalékát adják, az amerikaiak által teljesített 27 százalékkal szemben. Az 500-as toplistán Kína 202 szupergépet tudhat magáénak, az USA csak 143-at, ráadásul az első négy helyet is kínai számítógépek foglalják el. Noha Oroszország lényegében nem létezik ebben a mezőnyben, reménytelenül „maradinak” tűnve a mesterséges intelligencia és a robotika területén, nemrég maga Putyin jelentette ki, hogy „akárki lesz a vezető ebben a szférában, uralni fogja a világot”. (The Next Space Race is Artificial Intelligence and The Unites States is Losing, foreignpolicy.com, 2017. november 3.)

Az USA éppen most veszíti el a technológiai háborút faji, társadalmi és gazdasági degenerációba süllyedve. Vele ellentétben Kína javítani szándékozik népessége minőségét a legutóbbi genetikai technológiák felhasználásával, szörnyülködésre késztetve a nyugati „humanistákat”. Szingapúrral együtt ugyanis a világ egyetlen országa, amelyik eugenista törvényt hozott „az anya és a gyermek védelme” érdekében, és megtiltja a ragályos, mentális vagy genetikai betegségben szenvedőknek a gyermekvállalást, sterilizálásra, hosszú távú fogamzásgátlásra vagy abortuszra kényszerítve őket. Paradox módon a nagy autokrata birodalom, a világhódító Kína fogja diszkreditálni a nyugati parlamentáris demokrácia korhadt, korrupt és par excellence nép­ellenes − mert az általa menedzselt nagy népességcserés gyarmatosítás révén a saját teremtőinek vesztére törő − intézményét. Immár az európai fehér civilizáció túlélése a tét. Elrettentésül az USA példája lebeghet szemünk előtt. Ott a fehérek már elvesztették a játszmát. Európában (talán) még lehet esélyünk.

Lapszám: