Világbotrányt robbantott ki a Süddeutsche Zeitung. A német napilap az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma (ICIJ) szervezetével, amelyben 76 ország több mint 370 újságírója dolgozott, világra szóló panamát tárt fel. Nevéhez illően a világ egyik legismertebb, panamai székhelyű offshore cégének ugyanis több mint 11 millió oldalnyi és több ezer cégre vonatkozó adatai kerültek nyilvánosságra – elég titokzatos módon.

Ettől aztán Oroszországtól Izlandig, Kínától Ausztráliáig, az arab királyságoktól Magyarországig nem kis zavarba jött a globális politikai osztály fajra, nemre, felekezetre, no meg politikai színezetre való tekintet nélkül, s mindenki menekülőre fogja közülük, ha titkos cégeikre, be nem vallott jövedelmeikre, netán vagyonnyilatkozatukból hiányzó panamai cégeikre vonatkozóan tesznek fel nekik kérdéseket.

Hirtelen a vezető politikusok legközelebbi barátai csak távoli ismerősökké váltak, a pénzszivattyúként működő offshore cégekről hirtelen nem tud senki semmit, sőt, még a családtagok offshore cégeinek tevékenységéről sem tudnak nyilatkozni, merthogy „nem látnak rá” mondjuk a feleség offshore bizniszeire. Igen, ez utóbbit maga az izlandi miniszterelnök volt képes elsápadt fejjel nyilatkozni a svéd televízió kérdésére, akik az izlandi válságkezelés kapcsán először hangzatos „trükközés­ellenes” válaszokat kaptak Sigmundur David Gunnlaugssontól, ahogy azt arcátlanul nyilatkozza minden vezető politikus ilyenkor, majd jött az övön aluli:

– Miniszterelnök úr, mit tud mondani a Wintris nevű cégről? – vagyis felesége offshore cégéről, amely a válság idején, na min gazdagodott legjobban? Hát, az izlandi államkötvényeken!

Az izlandi miniszterelnök reakciója tipikus volt:

– Nem tudom, hogyan mennek ezek a dolgok – majd arra hivatkozva, hogy nem ez volt az eredeti téma, felpattant és otthagyta a svéd tévéseket.

A botrány óriási. A Forbes magazin világ 500 leggazdagabb emberéből állítólag 29 szerepel az 1977 óta máig üzemelő, Panama székhelyű Mossack Fonseca ügyvédi iroda ügyfelei között, amelynek fő tevékenysége az, hogy offshore cégeket létrehozva megrendelőiknek „adót optimalizáljanak”. Ez még alapvetően legális tevékenység is a globális gazdaságban, ám gyakran ezek egyben vagyon- és jövedelemeltitkolással is járnak, ami viszont már bűncselekmény.

A nemzetállami szuverének ezért nem szeretik ezeket a cégeket. Átláthatatlanok, titkos a tulajdonosi körük, fedett a cégvezetésük, amiért minden normálisan működő nemzetállam számára nem kívánatosak. De leginkább azért nem kívánatosak, mert a saját nemzetgazdaságon belül megtermelt jövedelmeket nemcsak hogy nem adózzák le társasági adó formájában az országon belül, de még ki is viszik az országból az adóparadicsom valamely bankszámlájára, amelyről a tulajdonos, már ugyancsak adózatlanul, személyes vagyonként az összeget a gazdaság szürke vagy fekete zónájában költi el, ami további gazdasági károkat okoz valahol a nemzetközi államközösségben.

Offshore céget nyilván nem Mari néni és nem kis családi vállalkozás hoz létre. A „Panamai iratok” néven percek alatt elhíresült dokumentumok között sem ők viszik a prímet.

Helyettük az „offshore lovagok” körét – ahogy 2009-től 2012-ig nevezte igencsak helyesen a Fidesz-kommunikáció idehaza az adóparadicsomokban trükköző gazdasági és politikai szereplőket – az eddigi feltárt dokumentumok szerint, állítólag olyan nevek fémjelzik, mint az orosz elnök legszűkebb köréhez tartozó Szergej Roldugin csellista, Putyin egyik legjobb barátja, vagy Jurij Kovalcsuk, a Bank Rosszija vezetője. De David Cameron elhunyt apjának, a kínai elnök, Hszi Csin-ping családjának, Petro Porosenko ukrán elnöknek a neve mind szerepel a nyilvánosságra került akták között. Ott van a szaúdi Salman király, a marokkói VI. Mohamed és a már említett izlandi jelenlegi miniszterelnök, Sigmundur David Gunnlaugsson és a felesége is. Világsztárok is lebuktak, mint Lionel Messi aranylabdás focista, valamint a filmvilág nagy hongkongi hőse, Jackie Chan.

Persze az átlag adózók körében leginkább az veri ki a biztosítékot világszerte, hogy azok a politikusok, akik álszent, mondhatnánk, valóban pofátlan módon az átláthatóságot, a tisztaságot, a pontos adózást és a gyanús ügyletek elutasítását, a nemzet megkárosításának tilalmát hirdetik szavazóiknak, a háttérben legnagyobb szervezői saját, strómanjaik, családtagjaik és barátaik vagyonának hol legális, hol illegális gyarapításának. Mindeközben pedig népüket újabb és újabb adónemekkel örvendeztetik meg, hogy aztán ezen valódi munkával, valóban megtermelt, majd az adók által államivá tett pénzekből, közvagyonból annyit mentsenek át újabb trükkökkel, megbízásokkal saját offshore cégeikbe, amennyit nem szégyellnek.

Nyilván adódott rögtön a kérdés, hogy Magyarországról van-e érintett, aki most bukott le. Van. Cég tekintetében több is, akiknek tulajdonosairól egyelőre nem szivárogtatott semmit a világra szóló tényfeltárásban részt vevő Direkt36 nevű, egykori origósokból álló portál. (Zárójelben jegyzem meg: messze még a kampány, de ami késik, nem múlik!)

Ugyanakkor egy név és ő az offshore érdekeltségi köre kiderült. A volt kecskeméti fideszes képviselő, Horváth Zsolt az, akinek volt adóelkerülő cége, méghozzá úgy, hogy korábbi vagyonnyilatkozatában a Direkt36 állítása szerint ez nem szerepelt. A volt képviselő, ahogy mindegyik más társa a világon, ugyancsak nem nyilatkozott az ügyben.

Egyelőre ennyi. Nem túl sok.

Pedig az offshore lovagok világáról muszáj beszélni, mert mind a legális piaci mozgásoknak, mind a közpénzek legális elköltésének, az átláthatóságnak az elvét sértik meg minden egyes ügyletükkel e cégek, és mindenki, aki a piacról vagy az állam részéről velük üzletel. Csak a legliberálisabb piaci szereplők és az általuk kivásárolt, deregulációt hirdető politikusok azok, akik normális jelenségnek tartják az offshore jelenlétét a globális piacon. Egyébként pont ők azok, akik a 2008–2009-es világgazdasági válság eltűnt dollárbilliárdjaiért felelnek.

A nemzetállamok és nemzeti érdeket képviselő politikusaik – bármilyen színűek is legyenek – gazdasági krédójukat alapvetően e világgal szemben fogalmazzák meg, s e világ megregulázására törekednek.

2010 szeptemberében ezt a törekvést mutatta a Bázel III. egyezmény, amelyben a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság korábbi két döntését kiegészítve bankszabályozási csomagjában a banki tőkegazdálkodás és kockázati kérdések szabályozása mellett azt is kimondta, hogy egy bank csak olyan cég számára nyithat számlát, amelynek ismeri a tulajdonosát, annak arcát, így beazonosíthatja. Ugyanígy több más EU-ország közpénzt csakis olyan cégnek utalhat, amelyiknek a tulajdonosi hátterét teljes mértékben ismeri. Sőt Franciaországban például állami pénzt csak állami banknál lehet tartani.

Magyarországon a 2000-es évek emelték be a politika világába az offshore problematikát. E cégek természetükből fakadóan rögtön a korrupció, adócsalás, közpénz és nem közpénz eltüntetésének, köznapi nyelven a „lopás” szinonimája lett. A 2002-től hatalmon lévő MSZP–SZDSZ-kormányok és pártok politikusai és holdudvaruk kapcsán találkozott először a magyar egyszeri adózó az offshore kifejezéssel, és leginkább a Fidesz által feltárt balliberális botrányokhoz volt köthető. A három legismertebb ügy az két gazdasági miniszterhez és egy jegybank­elnökhöz volt köthető.

Emlékezetes, hogy mind Orbán Viktor, mind Szijjártó Péter hangosan bírálták Bajnai Gordon és Kóka János offshore ügyleteit. Bajnait leginkább a ciprusi Vitonas Investments Ltd. igazgatójaként az Elender eladásában játszott szerepéért támadták, amelyben 2004-ben offshore cégek közbeiktatásával adták el 9,5 millió dollárért a céget, amelynek következtében a magyar állam óriási adóbevételektől esett el. Kóka pedig Fleminghouse Ltd. és a Dataplex cég ügylete által került terítékre, amelyben Kóka gazdasági miniszterként előbb kitömte állami pénzekkel a Dataplexet, hogy aztán azt 3 milliárdos haszonnal eladhasson a Fleminghouse és a két másik ciprusi tulajdonosa. Ja, és ki volt a Fleminghaose megbízottja? Bajnai Gordon!

De a jobboldali közbeszédben a bélyegként szereplő offshore lovag, off­shore lovagok kifejezés Simor András volt jegybankelnök kapcsán terjedt el. Mind Orbán Viktor, mind a teljes Fidesz-kommunikáció morálisan nemcsak hogy abszurdnak, hanem moral insanity-nek is tartotta, hogy az MNB elnöke offshore cégen tartsa pénzét, és egyáltalán off­shore ügyleteket kössön. Mindezen időszakra mondta Orbán Viktor néhány hónappal a Bázel III. egyezmény megszületése előtt, hogy „ez lett az offshore lovagok világa, akik beették magukat az állam bőre alá.”

Így joggal várta el a konzervatív, keresztény, polgári, nemzeti szavazó, hogy ennek a világnak vége legyen, és mondjuk Magyarország francia közpénzügyi mintát kövessen, és elsőként érvényesítse a Bázel III. egyezményt. De az offshore lovagok kora nem tűnt le sajnos idehaza. Továbbra is nyeregben vannak.

Az MNB elnöke offshore cégnek fizetett az Eiffel palotáért 13,5 milliárd forint állami pénzt. 2010-től több mint 70 cég, több mint 21 milliárd forint közpénzt kapott az államtól. 2016 szeptemberéig a magyar letelepedési kötvény bevételeiből nagyjából 66 milliárd forintot utalhattak offshore számlákra. De a magyar állam és a fogyasztók közé is offshore cégek ékelődtek az energiapiacon a rezsicsökkentés mögé bújtatva. A nemzet aranytojást tojó tyúkjának számító szerencsejáték területén pedig a kaszinókoncessziókból származó jövedelmek körül is offshore cégek sorakoznak a magyar kultúra, oktatás és egészségügy, mindannyiunk kárára. És Kóka János, diplomata-útlevéllel a kormánydelegációban röpköd a világban…