Jelenlegi hely

Oh yeah!

Pozsonyi Ádám
Pozsonyi Ádám képe

Téblábolok a boltban a süteményes részlegnél, amikor egyszer csak megszólít egy néni. Nénit írtam, pedig tudom, hogy ebben van némi tiszteletlenség, és a tenyerem viszket, amikor hallom, hogy idős embereket bácsiznak meg néniznek, mert ebben mindig van valami leereszkedés, haverkodás, de ide most nem illik más. Ha egy idős nő kendőben, virágos otthonkában, gurulós kocsit húzva matat a leértékelt áruk közt, az sajnos néni.

– Lehetséges, hogy ez a torta kétszáz forint? – szólít meg. Már elszoktam attól, hogy idegenektől a köszönést elvárjam, így nem fortyantam fel az illemszabályok megszegése miatt. Megnéztem a kezében tartott tárgyat. Sárga fecni az oldalára ragasztva. Ezernégyszáz áthúzva, alatta hétszáz.

– Nem, kezicsókolom – mondom neki udvariasan. – Hétszáz, nem kettő. Tessék csak megnézni figyelmesen.

A néni közel hajol, majd felém fordul.

– Tényleg. Megvenném ennyiért is – folytatja csevegve –, de nem tudom, az unokámnak vajon ízlik-e?

– Ebben sajnos nem tudok segíteni – mondom, és nem teszem szóvá, hogy amennyiben kettőszáz forint lenne, honnan lehetne tudni, hogy ízlik-e az unokának? Vagy az már a „teljesen mindegy, legfeljebb kidobjuk” kategória?

– Sok sikert a válogatáshoz – mondom, s indulnék tovább, mire ennyit mond: „Köszcsike.”

– Tessék? – fordulok meg.

– Csak azt mondtam, köszcsike – oktat, mint holmi zöldfülűt. – Megköszöntem.

– Ja, értem – így én. – Van erre egy kifejezés. Köszönöm. Olyan szép a magyar nyelv, ne gyalázzuk feleslegesen.

A nénike sértődötten elfordult és ügetett tovább, gurulós szatyorral, virágos szoknyában, sütemény nélkül. Én meg azon töprengtem a pénztár előtti sorban várakozván, hogy borzasztó a világ. Egy hetven körüli néni nem tud beszélni, és én oktatom a tiszta beszédre. S még valami. Eszembe villant, még az is jobb lett volna, és az is több elégedettséget váltott volna ki belőlem, s közelebb állt volna a normalitáshoz, ha mindössze ennyit mond: Oh, yeah!