A XVII. századból hirtelen a jelenbe csöppenő hajdani kereskedő, Johann van der Linden, Amszterdam utcáit járva kereste a leszármazottait. Az első van der Linden, akibe belebotlott, ébenfekete volt, és egy mecsetből lépett ki. Megrázta a fejét, és tovább keresgélt. Végül sikerült találnia valakit, aki megfelelő pedigréjűnek tűnt. Rövid ismerkedés után Johann keblére ölelte ük-ük-ükunokáját.

– Micsoda jólét! – lelkendezett a múltbéli atyafi. – Mennyi néger rabszolga! Ez aztán a gazdagság!

– Nem rabszolgák – világosította fel a modern kor embere. – Ma már ilyesminek nincs helye a világban.

– De hát csupa olyan munkát végeznek, ami fehér emberhez méltatlan volna – szólt Johann. – Bár sokan dologtalanul heverésznek a parkokban, s amikor szóltam egy munkafelügyelőnek, hogy sújtson már rájuk a korbáccsal, hát le akart tartóztatni. Alig bírtam elmenekülni.

– Miért, mit képzelt, elmaradott ősöm? Ezek formailag nem rabszolgák, jogaik vannak, és lelkiviláguk.

– De látom, van belőlük utánpótlás bőven. Nagyon helyes. Mindig mondtam, a gazdaságot a rabszolgamunkára kell alapozni: olcsó munkaerő, könnyű hozzájutni. Az egész család, az egész nemzetségünk ebből élt. Mit gondolsz, a te jóléted hol gyökerezik? Milliószám termeltek nekünk a rabszolgák Batáviától New Amsterdamig.

– Mondtam már, hogy ezek szabad emberek, akiket szeretni kell. Láthatta, hogy bajba kerül, ha bántani akarja őket.

– Ha itt babusgatjátok ezeket a négereket – fortyant fel –, azzal megtagadjátok rabszolga-kereskedő őseiteket. Megtagadtok engem és a családomat. Rendben van! De akkor adjátok vissza az eredeti vagyont kamatostul, s kezdjetek termelni ti puszta kézzel cukornádat és gyapotot. Hordjátok a ganéjt, javítsátok tűző napon az utakat, ássátok a csatornákat. És ha ebből megszedtétek magatokat, a leszármazottaitok négyszáz év múlva eljátszhatják a demokratát, az erkölcsi orákulomot. Addig azonban szívogasd csak a furcsa szagú szivarkádat, attól leszel jó holland.