Oroszország bekerítése 2.

Kétrészes cikkünk első, múlt heti részében Oroszország identitását és katonai helyzetét vizsgáltuk, most a gazdaságról ejtünk szót.


Amikor Oroszország politikai és gazdasági bekerítéséről gondolkodunk, világosan látnunk kell: az amerikai és az európai érdekek nem esnek egybe. A hidegháború vége óta az amerikaiak fő riválisa látszólag Kína, de részben XX. századi tapasztalatok, részben a putyini nacionalista fordulat miatt Washingtonnak továbbra is elsőrangú célja az orosz gazdasági expanzió szétzúzása. Európának azonban teljesen más tapasztalatai vannak Oroszországgal. Az ipari forradalom, ezzel együtt a közlekedés és áruszállítás fellendülése óta Európának szüksége van az orosz nyersanyagra, az oroszok pedig a műszaki ismereteket, technikát, mai szóval a know-how-t igénylik európai partnereiktől. Manapság jószerével a kőolaj- és földgázszállításokra szorítkozik ez a kapcsolat, de tágítható volna, ha az Egyesült Államok engedné meggyengült szövetségesének, az Európai Uniónak. És engedné Németországnak, Európa motorjának, amelynek egyre gyengül a hangja, beszűkült az önálló mozgási tere, de változatlanul az európai–orosz kapcsolatok legfontosabb katalizátora.

Hogy a német–orosz gazdasági együttműködés történelmi és aktuálpolitikai szükségszerűség, sok példa bizonyítja. A cári időszakban a német cégek hatalmas volumenű beruházásokkal lendítették fel Oroszországot. 1922-ben Németország és a Szovjetunió megkötötte a rapallói egyezményt, és függetlenül attól, melyik ország győzött vagy veszített a világháborúban, és éppen milyen politikai berendezkedésűek voltak, fontos gazdasági és katonai együttműködési kérdésekben állapodtak meg. A hidegháború idején több nyugatnémet kormány korrekt kapcsolatot épített Moszkvával, Willy Brandt 1969-ben új keleti politikát is hirdetett, de Németország megosztottsága ekkor még akadályozta a közeledést. Az elmúlt negyedszázadban, de különösen 2000 óta aztán a német–orosz gazdasági kapcsolatok új lendületet kaptak. A német árucikkeket gyakorlatilag korlátlanul szívta fel a keleti (orosz, kínai) piac, nem csoda, hogy öt évvel ezelőtt már a német GDP fele exporttevékenységből származott. Ezzel egy időben az oroszok továbbra is ellátták energiával Németországot, amely gáz- és kőolajigényeinek bő harminc százalékát mindmáig orosz forrásból fedezi. Amikor pedig kellett, a felek megépítették az Északi Áramlatot, Németország így akkor is hozzájut a gázhoz, ha a kelet-európai országokkal Moszkva viszonya megromlana.

A virágzó német–orosz kapcsolatokban az első törést az ukrán krízis jelentette, amikor amerikai nyomásra Berlinnek is csatlakoznia kellett az Oroszország elleni embargóhoz. Aztán a menekültválság mutatta meg teljes valójában, hogy Merkel mennyire kiszolgáltatott Washingtonnak. Bár a német cégvezetők és üzletemberek határozottan ellenzik, Németország hamisan csengő humanitárius szempontok miatt átmenetileg befagyasztotta új keleti gazdaságpolitikáját. Valójában azonban az eurázsiai együttműködést, Európa és Oroszország gazdasági partnerségét féltékenyen figyelő amerikai befolyásról szól a történet, nem pedig az olcsó moralizálásról.

Azzal minden fél tisztában van, hogy Oroszország az Európai Unió természetes gazdasági partnere. Kontinensünk középső és keleti felében innen a legkönnyebb, a leggyorsabb és a legolcsóbb földgázhoz és kőolajhoz jutni. Vlagyimir Putyin már 2007-ben részletesen szólt arról, hogy Oroszország távol akarja tartani határaitól a NATO-t (erről múlt heti cikkünkben részletesen szóltunk), és egyidejűleg az EU-val bővítené a gazdasági kapcsolatokat. Ez utóbbi fontos lenne Moszkvának, mert fejlett technológiához jutna, az európaiak pedig energiát, Távol-Keletre vezető útvonalakat, hatalmas piacokat kapnának cserébe.

Az utóbbi hetekben, európai példát követve, a magyar sajtóban egyfajta karaktergyilkosságot hajtanak végre Oroszország ellen. Szaúd-Arábia csökkentette az olaj árát? Nosza, ebbe Oroszország is belerokkan! Vérmesebb elemzők már a Putyin-korszak végéről beszélnek. Pedig az igazság az, hogy orosz kőolaj és földgáz nélkül nincs európai energiaellátás. Bár kontinensünk államai eltérő mértékben importálnak Oroszországból, sem most, sem a közeljövőben nem váltja ki semmi a keleti földgázt és kőolajat. Ez a realitás, a gazdasági elemzéseknek pedig ebből a tényből kell kiindulniuk. A politikai és sajtómanipuláció azonban eltünteti a gazdasági tényeket és szükségszerűségeket. Mert a végső cél Európa és Oroszország egymásra találásának megakadályozása, amint ebben az írásban már hangsúlyoztuk.

Ezt pontosan tudják Washingtonban is. Annál is inkább, hiszen ők tartják kézben a szálakat. Oroszország bekerítésének szándékát régen nem tapasztalt hatékonyságú propagandahadjárattal segítik elő. Ha ma megkérdezünk egy európai embert, vajon milyen érvvel támasztaná alá, hogy Európának nincs szüksége Oroszországra, alighanem a veszélyeztetettséget említené. Az ukrán válság óta (amelyben Washington hajszálpontosan ugyanolyan erőszakosan járt el, mint Moszkva, hiszen bujtogatta, pénzelte a nyugatias ellenzéket) az Amerika-barát európai sajtó felerősítette a szovjet idők, az orosz terjeszkedés és befolyás rémképét. Olvassuk csak el Udo Ulfkotte könyvét, amelyben a neves újságíró bizonyítja, hogy valamennyi német sajtómágnás, nagy kiadó az amerikaiak zsebében van, egyébként nem is működhetnének szabadon, és elbúcsúzhatnának a hatalmas bevételektől.

Ellentétben a második világháború óta békésen szunyókáló Nyugat-Európától, nekünk, magyaroknak nagyon is kézzel fogható tapasztalataink vannak hódoltatásról és befolyásról. Miközben a hazai balliberális lapok egymást túllicitálva rémüldöznek, hogy a paksi bővítéssel Oroszország hídfőállást épít ki hazánkban, és újra végigszalad rajtunk a Vörös Hadsereg, a realitás teljesen más. Oroszország az elmúlt negyedszázadban fizikailag és lelki értelemben is távol került határainktól, sem szándéka, sem lehetősége Közép-Kelet-Európa bekebelezésére.

Nagyon is kézzelfogható tapasztalatokat szereztünk ugyanakkor arról, milyen multinacionális és külföldi cégek adóparadicsomában dolgozni, élni, vállalkozni. És ezt nem a Szovjetunió hagyta örökül tájainkon, hanem a nyugati integráció következménye. A magyar föld hosszú időn át különféle spekulációk tárgya volt, csak mostanában vágott rendet némileg az Orbán-kormány. A génmanipulált élelmiszerek, az emberi fogyasztásra alkalmatlan árucikkek megjelenése és tömeges fogyasztása ugyancsak új keletű vívmány. A hazai kis- és középvállalkozások elsorvasztása, a magyar gazdák, mesteremberek, iparosok, kereskedők esélyegyenlőtlensége a nagyokkal szemben ugyancsak. A nagy cégek és vállalatok rabszolgájaként, éhbérért foglalkoztatott munkavállalókról már nem is beszélve. A magyar emberek riasztó egészségi mutatói, a rossz demog­ráfiai helyzet, a kormányváltásig uralkodó politikai maffia térhódítása mind-mind az amerikai típusú, furcsa rablókapitalizmus eredménye.

Mindezt csak azért szögezzük le, mert a szokásos értelmiségi játszadozással ellentétben minket nem az eszmék, hanem az emberek érdekelnek. Szólásszabadság van, szabad mozgás, árubőség a polcokon, egyesületekbe tömörülhetünk? Nagyszerű, csak éppen a szabadságával rendelkező ember boldogságfoka és tudatállapota is ugyanilyen fontos. Ha pedig ezt tekintjük, egyáltalán nem lehetünk büszkék az 1990 óta eltelt időszakra, pláne nem örömködhetünk, hogy végre a nyugati világhoz tartozunk, amint azt a menekültválság ismét világosan megmutatta.

Oroszország bekerítésének a visegrádi és a balkáni országok a legnagyobb vesztesei. Igen, még Lengyelország is, amely érthető okokból semmilyen formában nem kér Oroszországból, de ha enged az amerikaiaknak, a saját sírját ássa. Az orosz iga ugyanis keserves, de az amerikai is ugyanolyan. Egyelőre azonban Oroszország nem fenyeget bennünket, kereskedni akar, kőolajat és földgázt kínál. A visegrádi országok tágíthatnák a gazdasági kapcsolatokat, újra és újra közösen deklarálhatnák a keleti piacok fontosságát, s hogy az amerikai–orosz viszály ellenére szuverén államként tekintenek Európára, önmagukra, az Egyesült Államokra. És hogy semmilyen bekerítésben, adott esetben Oroszország bekerítésében sem vesznek részt, egyszerűen azért, mert nem érdekük. Ebben a kérdésben is tehát, mint annyi másban, az erősebb, szuverén Európa hívei állnak szemben azokkal, akik valamelyik szövetségi rendszerbe olvasztanák kontinensünk országait, nemzeteit.

A változáshoz persze egész Európát át kellene szabni. A jelenlegi, elhülyült, erőtlen Európát. Amely amerikai gazdája parancsait és kegyét keresi, de Oroszországgal riogat. Abban a pillanatban, amikor az Európai Unió a jelenlegi formájában megszűnik, esetleg átalakul nemzetállamok laza konföderációjává, a visegrádiaknak, és ezzel együtt nekünk, magyaroknak is, nagyobb mozgásterük lesz. Azt hiszem, ez a pillanat sokkal közelebb van, mint hinnénk. A kérdés csak az, hogy akkor nemzeti kormány vezeti-e majd Magyarországot. És az is kérdés, hogy amikor a döntő pillanat eljön, a könyörtelen idő melyik nagyhatalmat vagy áldozati szerepre szánt kis országot tünteti el, és melyik kap még egy kis haladékot.