Interjúalanyunk nem vállalta nevét és arcát, mert – mint mondja – a társadalom még nem eléggé érett az ő gondolataira, és megtorlásoktól tart szűkebb és tágabb környezetében is. Némi hezitálás után a nemét hajlandó elárulni, ezért így merem szólítani:

– Uram, milyen mozgalmat is alapított?

– Úgy nevezzük, hogy maszkulinizmus. Elegünk van azokból a sztereotípiákból, amelyek a férfiakat afféle keresőgépekké degradálják. „A férfi helye a búzatáblában van.” „A férfi az csak álljon a gyalupadhoz!” „A férfi fogjon fegyvert!” „A becsületes férfinak van munkája.” És hasonlók. Nekünk már a hócipőnk tele van azzal, hogy reggel elmegyünk hazulról és csak este jövünk meg. Nem látjuk a gyerekeink fejlődését. Fáradtak vagyunk, mire a feleségünkkel találkozunk. Mi az időnket azokkal akarjuk eltölteni, akiket szeretünk. Nem azért nősültem meg, hogy egész napomat idegen és ellenszenves emberek között töltsem. Otthon akarunk maradni. Tejbegrízt akarok főzni a lányomnak, focizni akarok a fiammal, be akarok fűteni a cserépkályhába, és nézni akarom az ablakon át a madáretetőre szálló cinkéket. Szét akarom verni az ébresztőórát! Gyűlölöm a hajnali indulást az undok munkahelyemre! Aludni akarok, hallgatni a picik szuszogását. Elegem van ebből az átkozott taposómalomból, a reggeli buszozásból, a járműveken a tülekedésből a sok tenyérbemászó alakkal. Szívből osztom Tamási Áron gondolatát: azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk.

– De hát a megélhetés miatt, ugye…

– Az embernek ételre, ruhára, melegre van szüksége. Régen a társadalom 90 százaléka ezek előállításával foglalkozott. Ma a töredéke képes megtermelni, a többiek mind valami kamu munkával kötik le magukat. Azelőtt egy fizetésből megélt a tanár családja éppúgy, mint a szappangyári munkásé.

– Akkoriban csak a férfiak dolgoztak…

– Ha a nők dolgozni akarnak, akkor maradhassunk otthon mi. Elegünk volt a munkahelyek nyomasztó világából! Éljenek a maszkulinisták. Én holnap már be se megyek…