– Mit csinált maga 2001. január 22-én?

A középkorú, kissé fáradt arcú úr csodálkozva ácsorgott az íróasztal túloldalán. Nem értette a kérdést.

– Mit tetszik mondani? Mikor?

– Mondom 2001. január 22-én, ezelőtt tizenöt évvel. Délután négy és háromnegyed öt között.

– Miért pont akkor?

A hang keményen csattant:

– A statisztikák szerint abban az időpontban követik el leggyakrabban az autólopásokat, a trafikbetöréseket és a cserbenhagyásos gázolást. Ja nem, azt hét és negyed nyolc között. Akkor azt is igazolnia kell. Tehát?

– Fogalmam sincs. De higgye el, semmit.

– Van róla igazolása? Valami papír?

– Nincs, kérem.

– Szóval nincs – mondta a másik, és járkálni kezdett. Egy darabig töprengett, majd megállt a várakozó ember előtt.

– 1974. október 9. Hat óra tíz perc. Na és akkor mit csinált?

– De kérem! Az már 42 éve volt! Ki emlékszik már? Kérdezzen mást.

– 1944. január 3.

– Akkor még nem is éltem!

– Annál inkább! Be tudja bizonyítani, hogy semelyik felmenője nem volt erőszakoló, gyújtogató, vagy ami még ennél is rosszabb, szélsőjobboldali?

– De ez miért kell? – topogott most már idegesen a gyűrött arcú úr. – Ötvenöt éve vagyok a szakmában. Bárhol igazolhatják, hogy kiváló szakember vagyok. Az általam csempézett falak gyönyörűek, tartósak. Ha kell, írást tudok hozni, hogy ahol eddig megfordultam, mindenhol elégedettek voltak velem.

– Az engem nem érdekel – zárta le a beszélgetést a vallató. – Ne a munkájáról hozzon papírt, hanem arról, hogy mit csinált tizenöt, negyvenkettő, illetve hetvenkét éve. A viszontlátásra!

A gyűrött arcú kilépett az ajtón, de a másik még utánaszaladt.

– 1850. május 2., illetve 1624. december 10. Ezekkel várom. De lássa, nekem is van szívem. Csempevágót nem muszáj magával hoznia.