Az MSZP-elnök szomorúan üldögélt a pultnál, és szórakozottan forgatta a poharát.

– Adjál, Lajos, még két decit! – tolta oda az eladónak. – Vajon mi, baloldaliak, miért nem tudunk kitermelni évtizedek óta egy karizmatikus, szerethető vezetőt?

– No, azért voltak történelmi személyiségek… – dünnyögte a csapos. – Nagy Imre meg a másik, Pozsgay…

– Azok éppen attól váltak jelentőssé, hogy szembefordultak a párttal és az eszmével. Mesterházynak egyedül az arcszőrzetében volt valami különleges, de azt is leborotválta, amikor elnök lett.

– Most visszanövesztette, nem?

– Most már nem elnök. Most már csak erről az egyről ismerik fel. Aztán ott volt Tóbiás. Hiába született róla még egy dalocska is, tudod, az a… – Fahangon, kissé hamisan énekelni kezdett. – Éliás, Tóbiás, egy tál dödölle. Senki se tudja, mi az a dödölle – csapta oda dühösen a poharat.

– Olyasmi lehet, mint a böszme – vélte rövid töprengés után a csapos.

– Na, tényleg, a Fletó. Hát ő meg… De ez maradjon köztünk… – közelebb hajolt a másikhoz. – Komplett elmebeteg.

– Egy választást azért csak megnyert.

– Hát igen. Akkor hát válasszunk elmebeteget a párt élére? Olyat előbb találunk, mint karizmatikusat.

A csapos bólogatott.

– Utoljára itt a Horn Gyulának volt kisugárzása – mondta. – Pedig egy alkoholista, láncdohányos, pufajkás törpe volt.

– Én is Gyula vagyok – csillant fel a pártelnök szeme. – Húzzam össze magam? – Leguggolt. A csapos a fejét rázta.

– Nem ezen múlik. A fiam 115 centi, de aligha lenne jó szocialista pártelnöknek. Ámbár… Ne küldjem be a központba? Helyes srác, jövőre megy suliba.

Molnár nem értette a tréfát. Inkább félve kérdezte:

– Karizmatikus vagyok én, Lajos?

– Egyáltalán nem vagy karizmatikus.

– És legalább elmebeteg vagyok?

Ezt megfontolás tárgyává tette. Aztán megrázta a fejét.

– Még csak az sem. És törpe sem. Veled se fog nyerni a párt soha a büdös életbe.