– Maguknál most kezdődik, nálunk lassan vége mindennek.

Ezt a helyzetelemzést néhány nappal ezelőtt újdonsült francia ismerősöm adta a szicíliai Siracusában. Ott álltunk a helyi buszmegállóban, és mi másról, mint az európai migrációs helyzetről beszélgettünk. A francia nő máskülönben igen művelt volt, higgyünk neki, elég huzatos az ő hazája is.

A szicíliai ember másféle. Nemigen prognosztizál semmit, egyszerűen jól érzi magát a csodálatos szigeten. Amely – többek között – az író Pirandellót, a zeneszerző Bellinit és a különféle jókkal töltött rizsgombócot, az arancinót adta a világnak. Ilyen reputáció mellett igazán semmiségnek tűnhet a mostani emigránsáradat: Szicília kiböjtölte már a föníciaiakat, görögöket, rómaiakat, vandálokat, bizánciakat, franciákat, spanyolokat, arabokat, és kétségkívül inkább magához idomította az olasz államot is, mint fordítva.

Az a tény azonban, hogy a szicíliai ember láthatóan a jelennel foglalkozik szívesebben, nem feledteti a fenyegető jövőt, amely Lampedusa és a nyílt tenger felől érkező migránsok tízezreiben ölt alakot. Catania és környéke telis-tele idegenekkel. A városban csak leesik néhány csepp eső, és máris százával szaladgálnak kéteurós, eladó esernyőikkel a bangladesiek, akik ki tudja, honnan csöppentek ilyen tömegben a Szent Ágota-katedrális előtti térre. Siracusa központjában a nap minden szakában nyüzsögnek a feketék, ott álldogálnak a főtéren, és bár otthon rendszeresen olvassuk az Élet és Irodalmat, határozottan úgy tűnik, hamarabb fognak drogot árulni, mint különbözeti vizsgát tenni az egyetemen.

A szicíliai embereknek kezdeniük kell valamit a migránsáradattal, és Magyarországról nézve roppant tanulságos, hogyan kezelik azt a helyzetet, amelyet előbb-utóbb, nekünk, magyaroknak is kezelnünk kell.

Az első, szembetűnő szicíliai társadalmi jelenség, hogy a helyiek közösségben élnek. Állandóan kisebb-nagyobb társaságban forgolódnak: a férfiak a kávézókban, a nők a piacon beszélgetnek, trécselnek egymással, rendkívül vehemensen, de megkapó őszinteséggel. A szicíliiaik őrzik a déli örökséget: városban, faluban, utcaközösségben, családban élnek, és láthatóan igényük is van erre. A szicíliaiak szeretik egymást. Semmi túlzás nincsen a maffiafilmek családszeretet feliratú toposzában: itt tényleg csakis a család számít, szinglik talán nincsenek is, ha igen, ők sem magányosak a szó magyarországi értelmében, hiszen változatlanul a közösség részei.

Európában utoljára a belfasti katolikusok körében láttam annyi fiatal anyát, mint errefelé: a kismamák mindenfelé babakocsit tolnak, nagy pocakkal közlekednek, este focizó és kergetőző gyerekek zsivajával telnek meg az utcák. Furcsa, de ismerős érzés, valahonnan az elmerült gyermekkorból, a hajdan volt magyar kisvárosból és faluból…

Szicíliában mindenki megkülönböztetett tisztelettel bánik az öregekkel: segítenek buszra szállniuk, eligazítják őket, szólnak egy-két jó szót hozzájuk. Hasonló figyelmességgel és emberséggel bánnak az elesettekkel: a koldusnak mindenütt akad valami, a saját szememmel láttam, amikor az elegáns kávézó tulajdonosa elnézést kért a külföldi vendégtől, egy pillanatra otthagyta a fizetős társaságot, majd odavitte a toprongyos öregembernek a kávéját.

Szicíliában a jelek szerint tudják, mi fán terem az emberi méltóság. Pedig nem olvassák az Élet és Irodalmat. Létezik azonban a liberalizmusnál egy cseppet hitelesebb helyi intézmény: katolikus egyháznak hívják. Szerte Szicíliában ott sorakoznak a templomok, jellemzően pompás barokk épületek, talán nincs is a világnak olyan szentje, amelyről egyet el ne neveztek volna. A déli ember ragyogó jókedve, család- és gyermekszeretete, bizalma a jóban és a nemesben plántálódik személyes vallásos hitébe, és miután az egyház hajszálpontosan azt tanítja, amelyet tradícióként ő is évszázadok óta hordoz, harmonikusan él, aki hagyományosan él Szicíliában.

Errefelé pontosan tudják, kicsoda Orbán Viktor. És nem akadt egy ember sem, aki elhúzta volna a száját, hogy tessék, itt vannak a magyarok, akik kerítést emelnek ahelyett, hogy minden feketének fizetnének egy feketét. Siracusában, a Ponte Umberto mellékutcájában a kis kávézó tulajdonosával elegyedünk szóba, ő is, mint annyi szicíliai, járt már hazánkban, elismerősen bólogat, hátba vereget. Amikor a migránsáradatról kérdezem, ezt válaszolja:

– A Szentatya éppen Amerikában van, figyelemmel kísértem az útját, és nagyon fontosnak tartom azt a tanítását, hogy segítenünk kell a menekülteket, az elesetteket. De tisztelt uram, azért mindennek van határa.

És a szemei már Don Corleone sötét, kemény világát idézik, az imént még machiattóval egyensúlyozó kispolgár eltűnt belőle, talán soha nem is létezett.

Elmesélem továbbá, mit láttam az ortigiai sétálóutcában, ahol rajzanak a turisták, és fel-feltűnnek a fekete-afrikaiak is. Bár akad köztük segédmunkás, konyhai segítő is, jobbára csak kéregetnek. Odamegy az egyébként életerős, fiatal afrikai az olasz boltoshoz, megcsörgeti fémdobozát és tört olaszsággal elhadarja a betanult szöveget. Mire az öreg olasz felvonja a szemöldökét, és világosan megmondja neki, hogy inkább menjen el dolgozni. E basta, arrivederci! Az eljárás nem megalázó, inkább az igazság pillanatának tűnik. De az afrikai, ahogyan elhalad, gyűlölettel néz vissza az öregre, és odasziszeg neki valamit a maga törzsi nyelvén.

Most még csak sziszeg. Vajon húsz év múlva, a megváltozott Európában beéri-e ennyivel, ezt a kérdést tesszük fel mindannyian, akik a jelenet láttán a saját sorsunkat firtatjuk.

Ami Szicíliát illeti, a feketének alighanem be kell majd érnie a sziszegéssel. A társadalom szövete olyan erős, hogy a mostani menekültáradatot garantáltan kibírják az őslakók. Ha a jövevények visszaélnek – márpedig visszaélnek – a szicíliaiak vendégszeretetével, barátságosságával, keresztény etikájával, alighanem felülkerekedik majd a helyiek másik énje. A másik arc, amelyet Don Corleone honfitársa az imént felöltött magára.

Siracusa központjában, a 2500 éves Apollón-templom romjainál az ember eltűnődik történelemről, elmúlásról. Néhány lépésre onnan, a halpiacon gumicsizmás halászok forgolódnak, vidám, kemény emberek, akik boszorkányos gyorsasággal pakolják, vágják, darabolják a friss tengeri halat. És a halpiac melletti kis utcában meghúzhatják magukat a főleg Made in China termékekkel kereskedő afrikai árusok, akik halk szálem alejkummal köszöntik egymást, és láthatóan egyáltalán nem ambicionálják, hogy valaha is ők árulják majd a halat. Ez teljességgel lehetetlen és kizárt: egyetlen szicíliai halász sem engedi, hogy a jövevények a mellékutcából a fényre jöjjenek. A két társaság teljesen elkülönül egymástól, és nyilván egyetlen józan indokot sem tudunk mondani, hogy miért kellene a halászoknak bizsut, az afrikaiaknak pedig kardhalat árulniuk.

Szicíliai utazásomon megtapasztaltam, hogy a tisztelet nem gyengeség. És azt is, hogy amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. A helyi társadalom, amely hajszálgyökereivel a múlt olyan rétegeibe ereszkedik, amelyről a mai európaiaknak tudomásuk sincs, erősebb minden földi erőnél. Amíg ugyanis az emberek a saját életüket élik, és nem valamiféle külföldi modell vagy megfelelési kényszer mozgatja őket, kétségkívül övék a jövő.

Erre az országrészre, és általában az olasz délre, az állam láthatóan hatalmas pénzeket költött az elmúlt évtizedekben. Az infrastruktúra, a műemlékvédelem, az irodaházak, a vásárlóutcák az új időket jelzik, ezzel együtt felnőtt az a polgári réteg, amelyik igényli és meg is fizeti a szolgáltatásokat. Milánó vagy Róma gazdasági erejét magától értetődően össze sem vethetjük Cataniával és Siracusával, de a lényeg, hogy a középkori elmaradottságot fel lehet számolni, és igenis, lehetséges, hogy néhány évtizedes építkezés után jólét és biztonság köszöntsön a helyi társadalomra.

Mindennek azonban csakis egy célja lehet: a nemzeti hagyomány megőrzése. Hogy ne jövevényeknek, hanem a sajátjainknak biztosítsuk a méltó emberi életet. Szicília a gyakori gyermekáldással, a nagycsaláddal, az élő közösségekkel csattanós választ ad azoknak, akik temetik a tradicionális társadalmakat. Valójában ennek és csakis ennek, a hagyományos életformának van jövője, csakis így élhetünk és maradhatunk meg mi, valamennyien. Ha az európaiak követik Szicíliát, és nem engedik magukat kibillenteni a saját hagyományrendszerükből, ha világosan megkülönböztetik a jót és a rosszat, és ha elsősorban a sajátjaikhoz hűségesek, nem pedig mások elvárásaihoz, megnyerhetik a jövőt.