„Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép / Pirosló arccal és piros zászlókkal / És a zászlókon eme szent jelszóval: / »Világszabadság!«”

Ez az idézet olvasható egy közösségi portálokon terjedő mémen – hirtelen nem jut most eszembe a fogalomra megfelelő magyarítás, de ígérem, majd még gondolkodom –, mely tudvalevőleg az Egy gondolat bánt engemet című közismert Petőfi-vers részlete.

Az idézet fölött Petőfi arcképe látható, mellette meg egy másik idézet. „Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok a forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek. Világ proletárjai, egyesüljetek!” S odaillesztve Marx feje, valamint egy kis ábra, melyen két kéz átfogja egymást.

Gondolom, a sugallni kívánt üzenet nem szorul bővebb magyarázatra. Petőfi és Marx ugyanaz, ugyanazt képviseli, egy tőről fakad, tehát aki Petőfit szereti, az Marxot is szereti, és az bizony baloldali, kommunista satöbbi, és ugye az ilyen jó ember nem lehet – főleg jobboldali körökben.

Vizsgáljuk meg, mi is ez a jelenség – mert ez egy jelenség –, miért veszélyes, és kire? Először is nézzük a konkrét felvetést. Az összehasonlítást.

Nem tudom, mi idegesítőbb, a butaság vagy az aljasság. Mert ez a kettő közül valamelyik. (Én az utóbbira tippelek, és az rosszabb.) Ha valaki nem képes különbséget tenni egy lobogó, húszéves, pénztelen, hatalom nélküli költő és egy dúsgazdag ideológus közt, ott vagy komoly bajok vannak, vagy, mint mondtam, szándékosság. Ráadásul mindennek oka van. Annak is, hogy a XIX. század közepén egy magyar költő kikelt a Bécsben székelő, Szent Koronát bitorló dinasztia ellen, és annak is, hogy egy dúsgazdag pénzember mit írt.

„Ott essem el én, / A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, / S ha ajkam örömteli végszava zendül, / Hadd nyelje el azt az acéli zörej, / A trombita hangja, az ágyudörej.”

Ez, kérem, nem a hatalomról szól. Nem annak megszerzéséről, nem politikáról, se az ideológiáról, hanem az egyénről, annak lelkivilágáról, belső tüzének kivetüléséről, ha akarjuk, nyűglődéséről. Amiről a költészet, s általában a művészet szól mindig. Mivel ez nem bonyolult, miért nem érti az, aki a mémet gyártja és összemossa Marx Károllyal, és miért nem érti az a sok ember, az a rengeteg radikális jobboldali, aki ezt – és a sok hasonlót, melyben minden rossz, ami magyar és a bécsi udvar érdekeivel szembement – megosztja? Mert az interneten és a közösségi oldalakon tucatjával vannak olyan radikális és ultrajobboldali közösségek, akiknek Arany, Petőfi, Rákóczi, az erdélyi fejedelmek vagy akár Hunyadi Mátyás is ellenségkép. Ennek – mivel ilyen mémeket nem hülyék gyártanak – egyrészt az idegen érdek lehet az oka, másrészt az ideologikus fertőzöttség.

Két út között legrövidebb az egyenes. Ha valami ködös és kusza, nem értjük, hántsuk le róla a sallangokat, csupaszítsuk le, s meglátjuk az igazságot. Ha valaki nemzetköziségről, toleranciáról és másságról papol, akkor 68-as, liberális érdek van a háttérben, ha nemzetek feletti birodalmiságról szól a hablaty, akkor germán érdek. Nem bonyolult a világ.

Nekem a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom egyik embere már 2002-ben elárulta a Magyar Szigeten, hogy ők a Habsburg-restaurációt támogatják, csak az idő erre még nem érett meg. Ennek a sok magyarkodónak ezt még korai beadni.

Miért veszélyes ez? A Habsburg-restauráció esélye a jelenben egyenlő a nullával. De aki lelkében a „birodalmisághoz” kezd hű lenni, és nem a saját fajtájához, az bármelyik birodalmisághoz képes idővel csatlakozni. Aki számára a nacionalizmus baloldali, annak számára a nemzetekfelettiség lesz érték. És a magyarság szempontjából mindegy, hogy világpolgárnak, internacionalistának vagy ultrajobboldali birodalmiságnak nevezzük ugyanazt a mentalitást. (Szerencsére reménytelen, mert ha fejre állnak is egyesek, Petőfi akkor is fontosabb lesz mindig a magyar nemzettudat számára, tévedéseivel együtt is, mint Pezenhoffer Antal.)

A másik kártékony tényező az ideologikus látásmód. Az ideológiahívő nem a valóságban él. Nem tud különbséget tenni költészet és politikai program közt. Emlékszem, egyszer egy illetővel vitáztam a művészetről, s ő azt mondta, hogy utálja. Miért? – kérdeztem ámulva. – Mert hazugság. Olyan dolgok vannak egy regényben, amik igazából nincsenek. Nincs időgép, nincs Moreau szigete és az állatok nem is tudnak beszélni.

Aki Petőfit összemossa Marxszal, az szintén így gondolkodik.

Az ideologikus ember szellemi magasságokban hiszi magát, mert egy szabálykövetési szűrőn át néz mindent, s abba a hitbe ringatódzik, hogy ő megszabadult az érzelmi elfogultságtól. Felhágott valahová. Pedig a mélybe zuhant. Az elfogultságoktól való megszabadulás olyan, mintha a feleségemnek azt mondanám: „Nem szeretlek, mert nem nézel jó filmeket”. Az idős szülőnek: „Anyám, nem gondolkodom rólad, mert nem kedveled Nietzsche írásait!” Vagy: „Fiam, nem vagy örökösöm, mert egy diszkós vagy, és nem hallgatsz metált!”

Milyen ember, aki nem fajtája nyelvét, kultúrája lelki kivetüléseit nézi, hanem azt, hogy illeszkedik-e az ideológiai kiskátéhoz? Figyeljük meg! Az ideológus sosem a tehetségről beszél. A minőségről. Tőle lehet valami a legostobább, legelcsépeltebb közhely, ha kiskátéjába beleillik, ő annak tapsolni fog. S lehet valami a legizgalmasabb dolog, ha nem illeszkedik a táblázatához, nem érdekli.

Egyéniség, eredetiség – ezek nála nem szempontok. Van tíz kedvenc kifejezése – egy se magyar közülük! –, azt ismételgeti, és támad, ha valakitől nem ugyanazokat hallja viszont. Kerüljük az ideológust! Minden szellemi teljesítményt elpusztít maga körül.