Az építkezés helyszínén ezernyi munkás nyüzsgött, jókora csúszdákon tolták fel a pontosan kifaragott köveket, és illesztették a helyükre. A Hieroglif Harsona tudósítója lebiggyedt szájjal figyelte. Megpróbálkozott interjút kérni a munkásoktól, ők azonban inkább a feladatra koncentráltak. Néhányan azért annyit elárultak, hogy ez remek keresetkiegészítés az áradás előtti hónapokban, ilyenkor úgysincs mit csinálni a földeken, az állami megrendelés pedig biztos megélhetés. Élvezet a hozzáértő mérnökök keze alatt dolgozni, és igazán imponáló, ahogyan a precíz tervek eredményeként a sivatag közepén kiemelkedik ez a gigantikus piramis a semmiből. Az írnok jobb híján feljegyezte a nála lévő papirusztekercsre, hogy a munkásokat kínozzák, kényszerítik, és hogy milliók szenvednek egy miatt.

– Ez pusztán a fáraó önnön dicsőségére készült presztízsberuházás – nyafogta az egyik építésvezetőnek.

– Ugyan már! – legyintett amaz. – Hiszen Kheopsz nem teszi zsebre, nem viszi magával a túlvilágra. Itt marad mindannyiunknak és utódainknak az ország közepén, bizonyítva az emberi szellem nagyságát, az összefogás erejét.

– Persze, hogy ezt mondod, mert félsz a fáraó átkától. Én azonban meg fogom írni, hány balzsamozó műhelyt lehetne berendezni, hány méternyi múmiapólyát venni az árából.

– Megírhatod – vont vállat a mérnök. – De mindenki ki fog röhögni.

Eközben Kheopsz a Memphiszi Híreknek nyilatkozott.

– A piramisépítés rengeteg embernek ad munkát, felpörgeti a gazdaságot, dicsőséget hoz az országnak. Ráadásul még négy és fél­ezer év múlva is emberek milliói élnek meg abból, hogy mutogatják a turistáknak. Ki tud ennél jobb befektetést?

A Hieroglif Harsona kiküldött tudósítója fanyalogva mormolta maga elé.

– Ugyan már, ki a fene lesz kíváncsi egy ilyen otromba gúlára. Kidobott pénz az egész. Kheopsznak semmi érzéke sem a gazdasághoz, sem a politikához. El fog tűnni a történelem süllyesztőjében. Senki sem emlékszik már rá, amikor a Hieroglif Harsonát még mindig olvassák…