Jelenlegi hely

A piszkítás művészete

Német Dániel
Német Dániel képe

Az ember nem piszkít oda, ahol enni kap, hallani sokszor. Elég idióta mondás. Már csak azért is, mert lényegében visszapattan ránk: saját magunkat is kutyának degradáljuk általa. És egyébként is van, amikor igenis becsülendő odapiszkítani az etetőtál közepébe: jó példa minderre, ahogyan Vitézy László tette a hetvenes-nyolcvanas években, amikor a Vörös föld vagy a Rejtett hiba című dokumentumfilmjével a cenzorok radarja alatt ügyesen odaszúrt a rendszernek, amely a munkáit pénzelte.

Ahogyan érthető lenne az is, hogy Enyedi Ildikó Németországban interjút adva, a hazája miatt szégyenkezik és a demokrácia szétbomlásáról beszél, ha a kormány ellehetetlenítette volna azt, hogy forgasson pusztán politikai hovatartozása miatt. Ha magánforrásokból kellett volna összekapargatnia a pénzt az új díjnyertes munkájára, ha gerillamódszerekkel, folyamatos zaklatás mellett kellett volna forgatnia, ha komoly küzdelmet kellett volna megvívnia azért, hogy a végeredménybe az állam ne szóljon bele, ne cenzúrázzák szét, vagy még rosszabb esetben ne zúzzák be az összes kópiát, és ha végül úgy kellett volna kicsempésznie a határőröktől rettegve a művet a Berlináléra. De nem ez történt: a rendezőnőnek tizenhét éven keresztül nem volt lehetősége filmezni, amikor például még a Gyurcsány–Bajnai-kormányok alatt megírta a Testről és Lélekről forgatókönyvét, akkor éppen azért nem, mert bedőlt a finanszírozási rendszer. Aztán megalakult a Nemzeti Filmalap, amely a korábbi gyakorlattal ellentétben nem valamiféle hovatartozás szerint, hanem szakmai alapon bírálta el a támogatást, és ez a szörnyen diktatórikus állami gépezet közel félmilliárd forinttal támogatta a munkáját.

Enyedi Ildikó az igencsak szép summából szabadon valósíthatta meg egyedi vízióját, amivel aztán el is nyerte Berlinben az Arany Medvét. Mégsem az volt az első gondolata, hogy háláját fejezze ki azoknak, akik lehetővé tették a film megvalósítását – ahogyan az Oscar-köszönőbeszédekben szokás –, hanem inkább be­le­rú­gott abba az országba, amely kijuttatta a vörös szőnyegre. Miként fogalmazott: „ami most a hazánkban történik, szégyen, és valóban félelemmel tölt el. Nem csak arról van szó, hogy tisztességtelen módon megkerülik a szabályokat, hanem alapjaiban változtatják meg és rombolják szét a szabályokat, rombolják szét a demokrácia alapjait és a demokratikus kontrollt. Szívesen volnék büszke a hazámra, de már hosszú évek óta nem tudok az lenni”. Később megbánta a nyilatkozatát és azzal próbált szépíteni, hogy igazából nem is az országgal van a probléma, hanem a kormánnyal, mert az „emberek szét vannak választva, egymás ellen vannak hergelve”.

Nem példa nélküli Enyedi Ildikó kirohanása. A szintén a Nemzeti Filmalap támogatásában készült, és több díjat is begyűjtő Saul fia rendezője is előszeretettel ment neki a magyar politikának és társadalomnak. Hogy mennyire kemény rezsimben kell Nemes Jelesnek Lászlónak léteznie, mutatja, hogy a kritikus megnyilvánulásai után is megszavaztak neki másfél milliárd forint támogatást a következő, Sunset című munkájára. Fennállása óta a Filmalapnak csupán egyetlen alkalommal fogott vastagabban a tolla finanszírozás kérdésében, mégpedig a hamarosan mozikba kerülő Kincsem esetében.

Nagy Ervin történetesen utóbbinak a főszereplője, de a Testről és Lélekről-ben is felbukkant, el is kísérte Enyedi Ildikót Berlinbe, majd miután hazajött, az első dolga az volt, hogy interjút adjon a HVG-nek Unom már rágni a „vajnagittet” címmel. Pedig két éve, amikor a Kincsem felvételein beszélgettünk, még nem bírt betelni az ámulattal, hogy milyen gyönyörű és kimunkált mellényt kapott a kellékesektől, viccelődve megjegyezte, megpróbálja majd lenyúlni a forgatás után, majd elmondta, annyira beleszeretett a versenylovakba, hogy egy barátjával meg is beszélte, összedobnak egy paripára közösen. Sütött a nap, áradt belőle a kedélyesség, végtelenül szimpatikus benyomást keltett, és látszólag élvezte, hogy egy igazi, magyar viszonylatban abszolút szuperprodukcióban szerepelhet. Így aztán az eddig nyilvánosan soha nem politizáló művésztől kissé váratlan lépés volt, hogy hirtelen felötlött benne a gondolat: gyávaság ekkora hírnév mellett csöndben hallgatni arról, szerinte milyen feneketlen mélységekbe süllyedt az ország. Logikája mentén haladva tehát először együtt kell működni egy nem szimpatikus kormánnyal, fel kell kapaszkodni a hátán, begyűjteni a pénzt és a hírnevet, majd ezután az férfias magatartás, ha méltatlankodunk a reflektorfényből. Miként a színész fogalmazott, „saját jó minták híján ez a társadalom addig izmozott, míg posztkommunista rendszert hozott létre. Nem Orbán Viktor szervezte meg Magyarországot, hanem a magyar nép alkotta meg magának Orbánt. Megint akartak maguknak egy Kádár Jánost, egy új apukát, mert még mindig nem szeretnék önállóan maguk intézni a dolgaikat”. Majd hozzátette, jobb szeretne az unalmas Bajnai Gordon irányítása alatt élni, de a társadalom még nem tart ott, hogy egy kedves, intelligens belvárosi kultúrlény kelljen neki. Abba az apró tévedésbe, hogy az exminiszterelnök vidéki származású és nem belvárosi, felesleges belemenni, ahogy abba sem, hogy a Bajnai-nosztalgia valószínűleg azért él benne, mert nem sokkal a politikus színre lépése előtt mutatták be a Kaméleon című filmet, amivel hirtelen a középpontba került.

Ez a „menjünk neki a kormánynak, lehetőleg rögtön nemzetközi szinten” hozzáállás egyébként egyfajta elvárás lehet egyes körökben, és sokakat valószínűleg kifejezetten zavar, ha valaki nem teszi ezt meg az első adandó fontosabb alkalommal.