– Na, akkor mi legyen?

Ott ültünk a kocsmában, s törtük a fejünket. A pártunk kampányához terveztük a plakátokat. A múlt héten alakultunk mint párt, pontosabban a múlt héten terveztük el, hogy megalakulunk, s valami nagyon kedves amerikai úr azt mondta, hogy mivel ő hisz a fejlődésben meg az emberi jogokban, ad nekünk az induláshoz egymilliót. Vagy százmilliót? Nem tudom, számtanból sosem voltam jó.

A párt neve még nem volt világos, valami demokratikus meg szabadság meg euró­pai dolgot akartunk, bár Ernő felvetette, hogy legyen benne az is, hogy magyar, de lehurrogtuk.

Kihozták a sört.

– „Négynapos munkahét”?, ehhez mit szóltok?

– Miért? – fortyant fel Géza. – És az nem demagóg, hogy „Ti dolgoztok, ők lopnak”, vagy hogy „Fizessenek a gazdagok”? De tudod mit? Mondok jobbat. Ha már a proli idióták hergelése – akarom mondani a kisember érdekeinek és jogainak képviselete – a cél. „A fizetés legyen több, ne pediglen kevesebb.”

– Ez nem rossz! – kaptam fel a fejem. – Tetszik!

– „Akinek túl jó nője van, arra luxus­adó!” Ehhez mit szólsz? Az emberek kis részének van jó nője – mivel a randából mindig több van –, s az emberek utálják azt, akinek van. Vagy adóztassuk meg a jó kiállást, a tehetséget, a fiatalságot vagy a jó házasságot is? A mi házunkban a szomszéd mindig veszekszik a feleségével, és ki nem állhatja a vejét, aki harminc éve harmonikusan él. Tuti csomó szavazat!

Ernő vakargatta az állát. S hozzá csücsörített. Ezt nem szerettem. Ilyenkor mindig a legvadabb baromságokkal hozakodott elő.

Most sem csalódtam.

– „Mindenki a munkája és tehetsége arányában részesedjen a jövedelmekből.”

– Ugyan már! – vettem el a sörét. – Megvonom a szót. Egy ilyen mondattal egyetlenegy szavazatot sem kapnánk. Maradjunk csak annál, hogy „Több adót a rohadék ellenségemnek”. Az biztos, tuti tipp!