Vannak azok az ominózus „Befolyásos Nyugati Lapok”. Véleményformálók, trendszetterek. Egyféle intézmények, nevük kiejtése olyan pátosszal történik általában a magyar balliberális oldal részéről, mint mikor „az Európai Bizottságra”, „az ombudsmanra” vagy „a civil szervezetekre” hivatkoznak. Mert ha ők mondják, akkor biztos úgy van. Sose felejtem el, mikor Jeney Orsolya, a magyarországi Amnesty International vezetője egy Betlen Jánossal folytatott beszélgetés során, mikor egész egyszerűen nem tudta megfogalmazni, hogy jogilag miért is „aggályos” az új médiatörvény, végső érvként azt dobta be, hogy de hát az Amnesty a világ legnagyobb szervezete, ezért biztosan igaza is van. Hasonló, megkérdőjelezhetetlen érv mostani vitákban az Orbán-kormány vélelmezett fasizmusa mellett, hogy „de hát ezt írta a New York Times is”, vagy hogy „múlt héten pontosan erről közölt cikket egy elismert feminista genderszociológus is a Spiegelben”.

Szóval vannak a „megmondásnak” ezek az intézményesült világítótornyai, mint az Economist, a Newsweek vagy a Foreign Affairs. Hajadonkoromban én is úgy voltam e lapokkal, hogy jobb, ha az ember olvassa őket, hiszen nemzetközi szinten is megbízható forrásból lesz tájékozott (s „a tájékozottság magabiztossá tesz”, ahogy a Népszabadság korábbi szlogenje is dúdolta). Aztán 2010 után persze jött a kiábrándulás: az addig tényleg forrásértékűként kezelt lapok sorra jelentették meg a magyar demokrácia és jogállam leépüléséről szóló, nemcsak fals, de a konkrét tények szintjén tévedésektől hemzsegő cikkeket. S ekkor felmerült az emberben, hogy ha ennyi marhaságot képesek összehordani egy EU-s tagállamról, akkor hogyan bízzon az ember az ázsiai vagy dél-amerikai folyamatokról beszámoló írásokban?

Így először csak erős fenntartásokkal folytattam a hasonló orgánumok olvasását, majd abba is hagytam, tekintettel arra, hogy az idő igencsak drága dolog. Mégis, mikor a minap egy nagyobb újságosstand előtt mentem el, megakadt a szemem a Foreign Affairs friss számán, melyet „speciálisan” a populizmusnak szenteltek („The power of populism”). Először igazából sajnáltam rá kiadni a pénzt és előre elvesztegetettnek éreztem az olvasására szánt időt – merthogy amit a lap az elmúlt pár évben Magyarország kapcsán produkált, az bizony kritikán aluli (s gondoltam, hogy a populizmustéma lefedi országunkat). Az még hagyján, hogy az igen régi múltra visszatekintő folyóirat „legutóbb” Trianon kapcsán foglalkozott ennyit kis hazánkkal – de a kontextus… „Európa problémája: Magyarország”; „A magyar Putyin?”; „Tévúton a Duna mentén”, s hasonló cikkcímek (több esetben persze magyar szerzők tollából). A legviccesebb pengeváltás talán az volt, amikor egy magyar származású politológus cikkében azt állította, hogy a „Kaczyński-féle” Lengyelországban még nagyobb a baj, mint Magyarországon – mire fel egy lengyel szerzőpáros „Lengyelország nem Magyarország” kezdetű írásában visszautasította az állítást, mondván, hogy jó-jó, nagy gondok vannak Varsóban, de azért nem annyira durvák, mint Budapesten…

Szóval hezitáltam, hogy áldozzak-e ezek után a lapra, de kíváncsiságom (s a valóban mindig gusztusosan kreatív címlap és a külföldi újságok jellegzetesen jó illata) meggyőzött. Utólag belátom: helyesen cselekedtem, ugyanis egész sok tanulsággal szolgált a lap.

A speciális számban többen több oldalról járják körbe „a populizmus” témáját, persze változó minőségű írásokkal, de van köztük olyan, ami kifejezetten jó helyzetleírást ad (végkövetkeztetése az írásoknak természetesen egytől egyig vagy fals vagy minimum utópisztikus). A gyengébbek persze az amerikai szélsőjobbos Ku Klux Klan-hagyományba ágyazzák Donald Trumpot, de több írásról elmondható, hogy egész üdítő kivétel a Foreign Affairs fentebb vázolt habitusához képest. Liberális alapállásukhoz viszonyítva a populizmusról magáról, annak hátteréről egész objektív tanulmányt írt a CNN-ről ismert újságíró, Fareed Zakaria („Populism on the March”), a holland extremizmus-kutató Cas Mudde („Europe’s Populist Surge”), sőt, a Columbia Egyetemen tanító Sheri Berman egyenesen kijelenti, hogy a „populizmus nem fasizmus”.

Ha az ember úgy olvassa ezen írásokat, hogy azokat „a populizmusról” szóló magyarországi vagy uniós politikai közbeszédhez viszonyítja (és persze nem veszi figyelembe a liberális alapállásból következő körítést), akkor, megkockáztatom, még gondolkodásra is sarkallhatnak. Egyetértés mutatkozik például „a populizmus” fogalmáról, amennyiben azt Mudd és Zakaria egy, a progresszív fősodort képező elit ellenében létrejött, az átlagember általános akaratát közvetítő „izmusként” definiálja (persze különbséget az új nyugati populista erők, illetve a fősodorba beállni nem szándékozó kelet-európai pártok között nem tesznek). Sőt, Mudd és Berman egyenesen úgy fogalmaznak, hogy a populizmus egyáltalán nem antidemokratikus jelenség, csak illiberális, egyféle reakció az elmúlt évtizedek liberális, de antidemokratikussá vált hatalomgyakorlási technikáira.

Mi több, Mudd és Zakaria megdöbbentően helytállóan írják le a jelenkori, főleg európai populizmus gyökereit. Az ugyanis valóban a ’60-as évek óta tartó szélsőséges liberális progresszióra adott válasz, egyféle kulturális ellenforradalom. Tény ugyanis, hogy az új európai elit kizárólagos célként a totális uniós integrációt, a multikulti társadalom létrehozását és a neoliberális közgazdasági reformokat tételezte. Ráadásul úgy, hogy közben a nagy néppártok – jobb-, és baloldaliak egyaránt – az elvallástalanodás és a kétkezi munkásokra igényt tartó ipari termelés kiszervezése folytán elvesztették eredeti szavazóbázisukat, illetve maguk is igyekeztek elhagyni „eredeti” eszméiket. Ennek következtében viszont mindkét politikai erő a centrum felé nyomult, s egy idő után igazából lehetetlenné vált (s jóformán lehetetlen ma is) megkülönböztetni egymástól a nyugati szociáldemokrata vagy (nevükben) konzervatív-kereszténydemokrata pártokat (ld. Blair, Schröder, Cameron vagy Merkel).

A még mélyebb uniós és nemzetközi integráció következtében ráadásul számos állam vezetője egyszerűen „erejét vesztettnek” tűnik a választópolgárok számára, hiszen a döntéshozatal egy jelentős részét kiszervezték alóluk szupranacionális szervekhez, mint amilyen az EU, az IMF vagy a nemzetközi bíróságok. Mivel mindkét pártcsalád a centrum felé konvergált, így űr támadt a középtől jobbra és balra, melyet csak a 2007/8-as gazdasági válság után tudtak kihasználni az új politikai erők. S bár a nyugati világ országait, ahol a populizmus megerősödött, a „gazdasági pangás” köti össze a szerzők szerint – a háttérben demográfiai, technológiai és költségvetési problémákkal –, a szavazótáborok egyre kevésbé gazdasági, sokkal inkább kulturális-értékrendbeli törésvonalak mentén szakadnak. Ennek oka az előbb említett ellenreakció: a ’68-as generáció – a maga szempontjából – sikerre vitte a bevett társadalmi intézmények és normák megkérdőjelezését, a társadalmi nemiséghez (gender) vagy a kisebbségi öntudathoz tartozó önkifejezés kultuszát, melyet persze nagymértékben támogatott a kozmopolita, üzletközpontú eurokrata elit. Ez viszont – hozzáteszem, jogosan – felbőszítette azokat, akik tisztelték (és tisztelik) a hagyományos európai civilizáció értékeit és így olyan politikai formációk felé fordultak, melyek egyrészről megkülönböztethetőek az összemosódott néppárti elittől, másrészről kiállnak a támadott értékek mellett, s legfőképpen a migráció fetisizálása ellen.

A diagnózis tehát helyes, sőt, Orbán Viktor kapcsán még azt is megjegyzi Zakaria, hogy jóformán ő az egyetlen, aki sikeresen egyensúlyoz: becsatornázza a választói akaratot, de egyben kézben is tartja a gazdaságirányítást.

Az írások következtetése azonban téves: a válasz a recept szerint ugyanis a „szokásos”. Hogy az európai vezetőknek újra kell fogalmazniuk szakpolitikáikat, megfelelő alternatívát kell állítaniuk a „szűklátókörű és leegyszerűsítő” populizmusnak, mert „a felvilágosult vezetésnek nincs alternatívája”. Hogy esetleg abba kellene hagyni a politikailag korrekt blablát és beismerni a multikulturalizmus csődjét, arról természetesen nem esik szó. De ez legyen az ő bajuk.

Viszont a közép-európai konzervatívok is komoly dilemma előtt állnak – ezt már én fűzöm hozzá. Az első kérdés, hogy felvállalják-e a „populista” jelzőt, megtöltve azt pozitív tartalommal. Ahogy Orbán Viktor tette ezt egy tavalyi Politico-interjúban, mondván, hogy „populistának lenni annyit tesz, mint szolgálni az embereket. És ez egy jó dolog”. A másik, nem címkézési, hanem elvi-tartalmi kérdés, hogy összeegyeztethető-e a populista alapállás a konzervatív habitussal. Ugyanis előbbi általános elitellenessége élesen szemben áll a konzervativizmus alapvetően „reakciós” mivoltával, történelmi gyökereivel, a tömegekkel szembeni ódzkodásával. A megoldás talán a „józan ész” (common sense) mentén látható be: megeshet ugyanis, hogy napjainkra a „tömegek átlagembere” hordozza magában azt a normalitást, melyet a konzervatív mindennél előrébbvalónak lát. Így lehet a politikai korrektség elleni harcban a nemzet, a hagyomány és a társadalmi konvenciók mellett kiállók társa a populizmus. Ha ezekben a kérdésekben döntés születik, egészen új törésvonalak mentén rendeződhet át a következő évtizedek európai politikai palettája. S még odáig is eljuthatunk, hogy néha megéri „Befolyásos Nyugati Lapokat” olvasni.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója