A legtöbb ember jó szándékú, szabálykövető és tekintélytisztelő. Ha konszenzussal okosnak tartott emberek azt mondják neki, hogy egy tett vagy gondolat nem helyes, akkor azt elfogadja. A tanácsot nem azért nem veti erkölcsi elemzés alá, mert nem elég okos, hanem mert magát az elfogadást, a szabálykövetést és tekintélytiszteletet önmagában is értéknek tekinti.

Az ilyen emberek tartják fenn a civilizációt. A lázadók a kovász a kenyérben, de a szabálykövetők a búzaliszt. A jóság azonban visszaélésre csábít. Nyugtalan lelkek, akikben önmagukkal szemben kétségek dúlnak, akik szakadatlanul külső megerősítésre vágynak, a jók fölötti hatalom megszerzésével igyekeznek jóllakatni belső éhségüket. Hiszen kinek van szüksége arra, hogy újra és újra megerősítést szerezzen saját értékes voltáról? Aki a lelke mélyén nem tud hinni benne. Nyugtalan lelkek hát évezredek óta alkalmat keresnek, hogy önértékelésüket mások befolyásolásával támogassák. „Én mondom meg neked, hogy mi a helyes és helytelen, tehát különb, erősebb, fontosabb vagyok, mint te. Minél több embert befolyásolok, annál többnél vagyok különb.”

Ezeknek a nyugtalan lelkeknek nyitott teret a francia felvilágosodás. Ami az emberi szellem egyik legnagyobb teljesítménye volt, mégis igaz, hogy Európára rászabadította azokat, akik belső éhségüket világjobbító, agresszív gőggel csillapították: a koronként új és új mezekbe és ideológiákba öltöző jakobinusokat. Az ő utódaik a kommunistákból lett bolsevikok, és az ő utódaik a hatvannyolcas forrongásokból itt maradt márciusi vének is. Akik a huszadik század utolsó harmadára birtokba vették Nyugat-Európa lelkét, és a jó szándékú, szabálykövető és tekintélytisztelő többséget arra szorítják, hogy az ő szabályaikat kövesse.

Hogy mindez hova vezet, azt az egyik legbékésebb, legszabálykövetőbb ország példája ijesztő pontossággal mutatja. Svédország a türelem és a tolerancia hazája. Ez egyúttal a svédek önképe is: a világ egyik legtoleránsabb népeként tekintenek magukra. Megkönnyítette ennek a képnek a kialakulását, hogy évszázadokon át alig volt kivel intoleránsnak lenniük: nemigen ment senki abba az országba, ahol még száz éve sem nagyon csináltak mást, mint hogy – Harsányi Iván professzor szavaival – halat ettek hallal. A huszadik század utolsó harmadáig Svédországban gyakorlatilag mindenki svéd volt (esetleg finn, norvég vagy dán – ami azért nem túl nagy kulturális távolság), gyakorlatilag mindenki az evangélikus (2000-ig állam-) vallást követte, és a döntő többség a közép­osztály tagja volt. Az országot sem akarta meghódítani senki, az utolsó háborús konfliktusra 1809-ben került sor Oroszországgal (Svédország elveszítette Finnországot). Ráadásul, vagy éppen mindennek folyományaként a jólét az utóbbi kétszáz éven át szinte folyamatosan emelkedett, aminek eredményeként Svédország a világ egyik leggazdagabb országa lett.

A svédek pedig elhitették magukkal, hogy mindez azért van, mert ők olyan toleránsak. És most, hogy feléjük is elindult a népvándorlás, zavartan pislognak az új helyzetben: mi történik körülöttük, ezek az újonnan jöttek hogyhogy nem fogadják el az értékeiket, hogyan lehet, hogy nem formálja a svéd értékek követőivé az újakat a híres svéd tolerancia?

Adhatnák maguknak azt a választ is, hogy a megváltozott körülmények megváltozott válaszokat követelnek, de nem ezt teszik. Nem merik ezt tenni. Mert attól félnek, hogy az rasszizmus. Az idegenekről eddig ismeretlen gondolatok bujkálnak bennük, de még önmaguk előtt is letagadják azokat. Svédország az új jakobinusok, a balliberális véleménydiktálók karmában vergődik. Bűntudat járja be Svédországot, a rasszizmus bűntudata.

Svédország most éppen tilalmat állít önmaga elé: arra, hogy nem jó, nem rendjén való ez az új népvándorlás, még csak gondolnia sem szabad. Aki ilyet gondol, az bűnös, gonosz ember, a jó emberek megvetésére méltó. A világ egyik legszabadabb népe most éppen a lelke szabadságát hagyja veszni. Eltűri, hogy egyes emberek a gondolatai felett szerezzenek hatalmat.

Csakhogy a lélek nagyon rosszul tűri a rabságot. Lélektani kétszer kettő, hogy az elfojtás frusztrációt szül, a frusztráció pedig agressziót. A svéd nép frusztrációs szintje emelkedik. Ennek az emelkedésnek az árján azok, akik bármilyen okból amúgy is frusztráltak voltak, most alkalmat éreznek rá, hogy agresszióval oldják fel saját belső feszültségüket. Az a svéd kardos gyilkos, aki néhány napja egy zömmel migránsok gyerekei által látogatott iskolában megölt egy tanárt és egy diákot, pontosan ennek a tömeglélektani folyamatnak a szörnyű terméke, amint a már megkezdődött éjjeli gyújtogatások is. Mondjuk ki: nem ez lesz az utolsó tragédia.
Svédország lelke fogságban van. A többség továbbra is elhiszi, hogy még erősebb elfojtással kell megelőzni a közeledő katasztrófát. A többség még mindig nem értette meg, hogy a belső feszültségek oldásának első számú gyógyszere az önmagunkkal szembeni őszinteség, a kimondás.

Az elfojtás szörnyű következményeit mi magyarok is ismerjük. Amíg a mi balliberálisaink a cigányokkal kapcsolatban ébresztettek bennünk bűntudatot, amíg megtiltották, hogy kimondjuk, amit a cigányokról – okkal, ok nélkül – gondolunk, addig nálunk is történtek gyilkosságok. Mióta viszont a gondolataink kiszabadultak a fogságból, azóta visszatért az elviselhető konfliktusokkal tarkított etnikai béke.
A mi balliberálisaink persze azt hiszik, hogy ez az ő elfojtáspolitikájuk eredménye. Ennek nincs sok jelentősége, minthogy a mi balliberálisainknak sincs sok jelentőségük. A svédek többsége azonban még mindig azt hiszi, hogy amikor mi közép-európai népek, a történelem kényszere által egymás hegyére-hátára zsúfolva, durvaságokat vágunk egymás fejéhez, akkor nacionalisták, intoleránsak vagyunk, pedig csak van bátorságunk, van belső, lelki szabadságunk kimondani azt, amit gondolunk – és ezzel megváltjuk a békét. Ők még mindig azt hiszik, hogy bizonyos gondolatokat nekik nem szabad gondolniuk. Európa jövőjéről ad jelet, hogy ez meddig marad így.