Alig omlott le a berlini fal, a világ folyamatainak irányítói igyekeztek reagálni az újonnan kialakult helyzetre. Először némi tanácstalanság jellemezte az egybegyűlteket, és nem sikerült azonnal egyezségre jutniuk. Őket elsősorban a gazdasági és pénzügyi mutatók jövőbeli alakulása izgatta.

– Akármilyen lesz is a rendszer – foglalta össze többek álláspontját egy bankár –, akárki fog kormányozni a hajdani szovjet érdekszférában, mi nem járhatunk rosszul, azt hiszem, ez nyilvánvaló.

– Vannak persze politikai szempontok is. Mégiscsak borzalmas elnyomásból szabaduló európai nemzetekről beszélünk, amelyeket Európának vissza kell integrálnia a közösségbe. Kicsit hasonló a helyzet, mint a világháború után. Az új demokráciáknak szüksége lenne egyfajta Marshall-segélyre a felzárkózáshoz… – ellenkezett a Deutsche Bank vezetője.

– Lárifári! – tiltakozott a többség. – Nekünk piac kell, olcsó munkaerő kell. Nincs szükségünk konkurens gazdaságokra.

– Új gyarmatok kellenek, mert a régieket elveszítettük. Ki a fenének hiányoznak erős vetélytársak keletről? Éppen ellenkezőleg: nyersanyagra, rabszolgákra és jó minőségű, még szennyezetlen mezőgazdasági termékekre van szükségünk, cserébe megehetik a sok szart, amit kapnak tőlünk – tette hozzá, majd egy kacsintással még kiegészítette: – Isznak kólát, nutellát, no persze valami szemetebbet, mint mi, mert nekik az is jó.

– Én úgy vélem, inkább el kell engedni a tartozásaikat… – fogalmazott meg ismét eltérő nézeteket Alfred Herrhausen, a Deutsche Bank vezérigazgatója.

– Frászkarikát! – kiáltottak rá. – Új hiteleket kell rájuk sózni, aminek a fizetéséből sosem kecmeregnek ki.

Herrhausent azonban nem sikerült meggyőzni, ezt ők is érezték.

Néhány nappal később a férfi bombamerénylet áldozata lett.

– Szörnyű tragédia! – szánakoztak a titkos ülés résztvevői.

– Micsoda véletlen balszerencse, hogy éppen most aktivizálódott a RAF, vagyis a Vörös Hadsereg Frakció – könnyeztek többen is. A röhögéstől.